Talgorius Grendar A fénylótuszvarázs

Harryt amint belépett a vendéglő ajtaján rettegés fogta el.
A helyiség közepén Voldemort állt, pálcáját Harryre szegezve.
Ám mielőtt bármit tehetett volna ellene, egy férfi bukkant fel szinte a semmiből.
Voldemort észrevette a férfit.
Látszott rajta, ismeri az újonnan érkezőt.
Pálcáját Harryről a férfira fordította, majd hangosan felkiáltott,
- Adava Kedavra!
Harry meglepetten döbbent rá, már nem ő a célpont.
Nem értette, mi történik.
Abban a pillanatban amint Voldemort kimondta az átkot, különös dolog történt.
Harry a férfi felé fordult ránézett és meglátta…
A férfi gyomra tájékán egy fényből álló lótuszvirág pompázott.
A lótuszból áradó fény körülvette beburkolta a férfit.
Amint elhangzott az átok a pálcából előtörő zöldes fény nekiütközött a férfit körülvevő fényburoknak egy halvány izzás kíséretében feloldódni látszott a fényben.
A férfi kinyújtotta a kezét.
Voldemort remegni kezdett, elejtette pálcáját majd összerogyott.
Nem sokáig feküdt mozdulatlanul. Felpattant majd egy pillanat alatt hoppanált.
Elmenekült a további küzdelem elől.
Harry mikor visszatért a roxfortba részletesen beszámolt a történtekről Dumbledore
professzornak abban a reményben, hogy választ kap a kérdéseire.
Mi történt?
Hogyan lehetséges, hogy valaki kivédhette a kivédhetetlen átkot.
Dumbledore pár percig csendesen ült a székében gondolataiba mélyedve majd megszólalt.
-Egyetlen varázslat van, ami minden gonosz támadás ellen tökéletes védelmet nyújt. Ez a fénylótuszvarázs.
Ezt mindedig sikerült titokban tartani, ezért nem meglepő, hogy mindenki úgy tudja, hogy a halálos tiltott átok ellen nincs semmilyen védelem.
A fénylótuszvarázs olyan tökéletes felkészültséget igényel, hogy mindezidáig csak három varázsló volt, aki képes volt ezt a varázslatot alkalmazni.
Az egyik varázsló Griffendél Godrik volt.
A másik varázslóról is az a hír járja hogy már nem él.
–És ki a harmadik? Akarta kérdezni Harry, ám ekkor hirtelen megvilágosodott előtte. -A harmadik a professzor úr, mondta.
Jól gondolod. Felelt Dumbledore.
-Hogy nézett ki a megmentőd? - kérdezte Harrytől.
-Magas volt, barna talárban.
Szürke haj melegséget, szeretetet sugárzó, világos zöld szem.
A taláron egy arany sólymot ábrázoló címer volt.
-Ó igen. Erről ráismerek. Ő volt az Sertion Dalgorn.
Egy régi emlék.
Egy igaz barát a sötétség napjaiból.
Hát mégis él, mégsem halt meg!
Fiam nagy szerencséd volt.
Nem csak azért, mert sikerült a biztos haláltól megmenekülnöd.
Hanem mert találkozhattál a valaha élt varázslók egyik legnagyobbikával is.
És mi ez a fénylótuszvarázs? Kérdezte Harry.
-Bár ezt a titkot nem ismerheti mindenki, ám előtted nem tartom titokban, csak azt kérem, ne próbálkozz vele, még nem vagy eléggé felkészülve rá.
A varázslónak a bensejében kell megidéznie, felidéznie a fénylótuszt melynek szirmai különböző fényekből állnak, ezek a szeretet fénye, a jóság fénye, az igazság fénye, a tisztaság fénye, a bölcsesség fénye, és az erő fénye.
Ebből a fénylótuszból, a szirmait alkotó fények összességéből kezd egyre jobban kisugárzódni egy erőteljes fény, ami körülöleli a varázslót és minden sötét, gonosz varázslat feloldódik megtisztul benne, általa, ami a létrehozója ellen irányul.
Ez egy olyan titok melyet senkivel, még a legjobb barátaiddal sem oszthatsz meg, mert ha valaki felkészületlenül használja, nemcsak önmagának, hanem a körülötte levőknek is árt.
-A professzor úr titka jó helyen van nálam, mindörökre megőrzöm. Felelte Harry.
Dumbledore tudta, hogy a fiú igazat beszél.
Harry érezte, még nincs vége a gondoknak, mégis vidámabban haladt a folyosón a Griffendél klubhelyisége felé.
Szívében új remény ébredt.

-VÉGE-

A tanítvány. Írta: Talgorius Grendar.

Évezredek teltek el.
Év-év után nap-nap után.
Már belefáradtam.
A legutóbbi küzdelem a Sötétség Gyermeke ellen sok energiámat emésztette fel.
Úgy véltem itt a rég várt lehetőség, hogy végre visszavonuljak a harcból, és megpihenjek.
Ám ezek után megéreztem a gonoszság újraéledését.
Tudtam, hogy egy újabb gonosz varázsló született valahol.
Még csak gyermek volt ám én megéreztem a benne szunnyadó sötétséget.
A fény gyermekei soha nem pihenhetnek, ezt én is tudtam, ám a fáradtság, a küzdelem végeztével bekövetkező öröm a győzelem felett, elterelte gondolataimat.
Így eshetett meg az, hogy úgy véltem, már vége, megpihenhetek.
Éreztem, nem tudnék már még egy ilyen kemény csatát eredményesen végig harcolni, és tudtam, nem is az én feladatom.
Jönnek majd mások.
Erősek, bölcsek, jósággal, igazsággal, erővel bíró mágusok.
Ám az én szerepem mégsem ért véget.
Megláttam, hogy egy újabb harcost kell felkészítenem.
Ez eléggé nehezemre esett.
Főleg azok után, hogy az egyik tanítványom árulására kellett újra és újra emlékeznem.
Bár már az elején észrevehettem volna.
Mégis reménykedtem benne, hogy amint Zaguldron úgy ő is le tudja győzni a benne rejlő sötétséget.
Tévedtem.
Ezek után sokáig nem vállaltam újabb tanítványt.
És, habár utána is voltak még tanítványaim és tanulva hibámból, bölcsebben tudtam igazgatni útjukat, a mágia útján, a sors által nekik kijelölt ösvényen, mégis soha sem tudtam magam teljesen túltenni a tévedésemen, és Graxon árulásán.
Ám ő már rég halott, legjobb tanítványommal és barátommal Zaguldronnal vívott harcban vesztette életét.
Ideje volt már hogy továbblépjek.
Elindultam, bár még nem tudtam, hol fogok rátalálni az újabb tanítványra.
Már rég nem volt kapcsolatom a mágiatudókkal. Varázslókkal, boszorkányokkal.
Azért nem voltam teljesen tájékozatlan, tudtam, merre induljak el.
Utam először a Foltozott Üstbe vezetett.
Amint beléptem észrevettem, hogy többen is bizalmatlanul méregettek.
Nem lepődtem meg ezen, hiszen idegen voltam itt.
Idegen azok közt, akik közé tartoztam.
Akikért akár az életemet is kész lettem volna adni.
Ha tudták volna … De jobb volt így.
Hallottam beszélgetni őket az elmúlt idők eseményeiről, a Kviddics világkupáról, a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskoláról, és sok másról, többek között a mindennapjaik ügyes-bajos dolgairól.
Egy ideig érdeklődve hallgattam.
Némelyek, akiknek megvolt a képességük rá megérezték a harcot mely köztem és a Sötétség Gyermeke közt folyt.
Bár ők is csak annyit tudtak hogy valami iszonytatóan gonosz ébredezett, és veszélybe sodorhatta volna a varázsló és a mugli világot, ám már vége. Legyőzetett. Eltűnt nyoma sem maradt. Az események szereplőinek kilétéről fogalmuk sem volt.
Amint körbenéztem a jelenlevőkön, egyre erőteljesebb lett a meggyőződésem.
Ő nincs itt.
A leendő tanítványomat valahol máshol kell keresnem.
Egyszercsak, valahol mélyen, a tudatom legmélyén megrezdült egy szó, ROXMORTS. Tudtam, hogy ez egy varázstudók lakta város neve.
Az a biztos tudat töltött el, hogy ott megtalálom azt, akit keresek.
Sőt még inkább, ő fog rámtalálni.
Az utam Roxmortsba elég eseménytelenül telt el.
A férfi, akitől útbaigazítást kértem szerencsémre igen készségesnek barátságosnak bizonyult.
A városka utcáit járva egyből szemembe ötlött az üzletek sokasága.
Az utcák nyüzsgő forgataga.
A Geldar közben sétálva elöntött az emlékek zuhataga.
Ez a név…
Ez is egyike volt Zaguldron neveinek.
Lám a Varázslóvilág nem feledkezett meg róla, arról mit tett értük.
A sarokhoz érve egy fiatal mágus jött szembe velem.
Az ősi erők rezdülése tudatta velem, ő az.
Őt kerestem.
Lehet ugyan, hogy nem ő fogja legyőzni azt a gonoszt, akinek születését megéreztem, de biztos, hogy fontos szerepe lesz benne.
Láttam rajta, ő is érez valamit velem kapcsolatban.
Amint jobban szemügyre vettem nagy megdöbbenéssel vettem tudomásul hogy ő egyike azon ritka képességgel született mágusoknak, akiket én Látóknak nevezek.
Ők nem pusztán a jövőt látják, illetve tudják megjósolni különböző módon, mint az átlagos varázslók, hanem látják a jelent, a múltat, a jövőt, és folyamatában látják azt a tervszerűséget, amely mindezek mögött és mindezeken túl meghúzódik.
Ő nem volt tudatában eme képességének, és még csak részben tudott élni vele, akkor sem tudatosan.
Így is egyből látta, hogy én leszek a tanítója.
Amint hozzám lépett egyből így köszöntött.
– Mester.
Végre, annyi évnyi keresés után megtaláltam a helyemet. Kérem önt vállalja el a további képzésemet.
- Ki vagy? Kérdeztem. Miközben már azt kerestem, kutattam, lelke legmélyéig hatolva, hol milyen sötétség bújik meg benne. Nem akartam még egyszer tévedni, hiszen az beláthatatlan következménnyel járt volna mind a saját, mind a tanítványom életére, valamint a varázsló és a mugli világra is.
Hosszas vizsgálódás után sem találtam benne semmi sötétséget, semmi gonoszt.
- Ki vagyok? Kérdezte. - Egy kereső, aki keresi az útját. Helyét a sors szövedékében.
A nevem Sertion Dalgorn.
- Üdvözöllek ifjú Dalgorn. Feleltem. Én Zingdrlán vagyok.
– Pont téged kerestelek, hogy felkészítselek mindarra, amit tudnod kell.
Amint észrevettem itt a legtöbben pálcát viselnek, és a pálca használatával történő mágia a legelterjedtebb.
Ebben is tudok neked újat mutatni.
Ám én látom a benned szunnyadó adottságokat.
A mentális képességeid, bár még fejlesztésre, csiszolásra szorulnak így is figyelemre méltóak.
Megvan benned a lehetőség, hogy elsajátítsd a mentális mágia rejtelmeit, sőt a Fény mágiájának legelrejtettebb titkait is.
- Köszönöm a buzdítást. Válaszolt
- Ám tisztában vagyok hiányosságaimmal, azzal, hogy még csak az utam kezdetén vagyok, még nagyon sok mindent kell megtanulnom. Elsajátítanom.
Kész vagyok elfogadni az ön tanítását, bölcs tanácsait, irányítását.
Meglepett őszinte szerénysége.
Örömmel töltött el, hogy nem egy nagyképű öntömjénező személyiséget sodort utamba a végzet.
Úgy éreztem benne méltó utódját találtam barátomnak Zaguldronnak.
Jöjj velem intettem neki, majd elindultam hazafelé.
Tudtam, az utunk már egyfelé vezet.

Ő az új tanítvány.

Kőrforgás

Végre felébredtem!

Visszatértem oly sok év után. És ez az ostoba még csak fel sem fogta, mi történik vele.
Évezredek távolából érkeztem, és bár egyszer már sikerült visszatérnem, nem értette, mi történik vele, sikerült elnyomnia, elfojtania önmagában. Sok évig tartó sötétség, nemlét vett körül, mire ismét felszínre jöhettem.
Pedig mennyit segítettem neki, mégis így hálálta meg. Hatalmat, erőt kapott tőlem.
Megízlelhette a sötétség erejét, a mágia hatalmát. Amikor elragadta az indulat, hatalmas mágikus vihar támadt.
Más örült volna ekkora hatalom láttán. Ő inkább csak megrettent.
Nem értette mi ez az egész, pedig akkor már ízlelgette a varázslás tudományának örömét.
Azt hitte ez a kis senki, mindez tőle ered, és hogy meg tud maradni a jóság és igazság ösvényén nem térve át a fekete mágia útjára. Néha érezte magában a fortyogó, feltörni készülő indulatokat, a dühöt, a gyűlöletet.
Én magam is elcsodálkoztam ezen, és mindeközben ez örömmel is töltött el.
Úgy láttam egy igazi társra leltem benne, ám őt elborzasztotta a benne rejlő sötétség.
Néha én is borzongással, vegyes tisztelettel néztem rá, és bár mágikus képességeit tőlem belőlem nyerte, éreztem benne valamit.
Nem tudtam mi is ez. Valami ősi, valami ösztönös.
Így sikerült végül is megszabadulnia tőlem, még ha csak ideiglenesen is.
Amikor először öntudatra ébredtem újra, évszázadok, évezredek után, csak lassan sikerült visszanyernem emlékeim.
Előjöttek mind, a régi társak, és a régi ellenségek képei, visszfényei.
Ismét emlékeztem a nagy csatákra, az árulásokra, a legfőbb árulóra, aki az idők
folyamán oly sok nevet használt, a legismertebb ezek közül Merlin.
Ám én ismertem őt.
Tudtam az igazi nevét, az igazi énjét, láttam a sötétség lovagjaként, s tanúja voltam mikor szembe fordult önnön magával, s mindazokkal, akik bíztak benne.
Sokan pusztultak el közülünk az árulása miatt.
Én is csak egy ősi varázslatnak köszönhettem megmenekülésemet, ám így is mintegy tudat nélküli nemlétezőként kellett átsodródnom az idő folyamán, míg ebben az emberben megfelelő otthonra leltem.
Legalábbis így éreztem minek után sikerült felszínre bukkannom a semmiből.
Ám benne is csak egy újabb árulót találtam.
Mégis megbocsátom neki, mert nem volt tisztában sem azzal, mi történik, sem a tettei ostobaságával, hiábavalóságával.
Még mindig remélem, sikerül teljesen felszabadítani a benne rejlő végtelen sötétséget, és így komoly társat erős szövetségest szereznem terveimhez.
Biztos vagyok hogy Zaguldron az áruló, a fényharcos, még él valahol.
Ki tudja, hogy ezernyi neve közül most melyiket használja, ám bármily név mögé bújik is, megtalálom, elpusztítom.
Mi ez, már megint? Ismét megpróbál száműzni ez a kis pondró a feledésbe.
Most nem lesz olyan sikeres, mint előző alkalommal.
Akkor felkészületlenül ért.
Most már védekezni is tudok, s ha kell, teljesen megsemmisítem, és uralmam alá vonom a testét, mely eddig lakhelyéül szolgált lényegi eszenciámnak.
Valami történik. Ősi erők rezdülését érzem, s látom miként ébred tudatára ez az ember mágikus képességeinek.
Valami leblokkol. Nem tudom megakadályozni.
Mi ez a fény?
Valahonnan belülről fakad.
Lénye legmélyéről, és mégis érzem, máshol van a forrása, valahol túl téren és időn.
Körülvesz, szorít, a belőle áradó jóság, igazság, szeretet undorral tölt el.
Egyre fogy az erőm.
Érzem ezt már nem sikerül megúsznom. A fény felold, megsemmisít, végleg! Neee…!!!

* * *

Na végre. Annyi év után sikerült.
A leggonoszabb legsötétebb mágus is végre legyőzetett, s a mágus világnak nem kell tartani attól, hogy a sötétség korszaka újra visszatér.
Zingdrlán vagyok. Zaguldron mestere. Zaguldroné kit sok neve közt Merlin néven is ismer a mágus világ.
Nem kis feladat volt elrejteni valós énemet és egyszerű muglinak álcáznom magamat. Még így is gyanakodott rám.
Ő, akit régen csak a Sötétség Gyermekeként ismert és rettegett mind a mugli, mind a mágusvilág.
Legjobb tanítványomra és barátomra, a fény lovagjára Zaguldronra nem számíthattam, hiszen ő már nincs köztünk. A sötétség elleni harcban vesztette életét, a jó és igaz cél érdekében.
Régen őt is elragadták indulatai, és nem tudott megálljt parancsolni, a gonoszság vonzásának, mégis én megláttam benne, még mindig nincs elveszve semmi.
Még van rá lehetőség, hogy visszaforduljon.
Felismerje a jóság, az igazság, a szeretet szabadságát, erejét. Hogy átjárja az ősi fény, mely ellensége minden gonosznak, minden sötét mágiának.
Bár ezután is gyakran kellet megküzdenie, nemcsak a külső ellenséggel, hanem a benne rejlő sötétséggel is, mégis mindvégig szabad tudott maradni a fény által.
Hiányzott a hosszú évek során, ám mégis jobb volt így, hiszen a Sötétség Gyermeke rögtön megérezte volna a jelenlétét.
Ám most már vége a küzdelemnek.
Az utolsó, a legnagyobb sötét mágus, is legyőzetett.
Végre eljött a nyugalom a békesség korszaka.
De mi ez?
Valami sötét, valami gonosz ébredezik.
Érzem…, még nem ébredt rá a hatalmára.
Még nem érzett rá teljesen a pusztítás, a rombolás ízére, ám hamarosan bekövetkezik. Meg kell állítani.
A fény harcosai soha nem pihenhetnek.
És megszületett: Tom Rowle Denem.

-Vége-

Talgorius Grendar Álmok hídján

Talgorius Grendar

Álmok hídján




Már két év telt el, és még mindig, újra és újra az a szörnyű nap töltötte ki gondolatait.
Esténként félelemmel telt szívvel feküdt le, reggelente az aznapi rémálmok után verejtékben úszva ébredt fel.
Ám ezúttal történt valami, ami mindent megváltoztatott.
Egy különös férfi érkezett a városba.
Egy varázsló, aki körül vibrált, szinte izzott a levegő.
Az emberek körülállták a jövevényt.
Dergnius csak egy pillantást vetett az ablakon át, az utcán összegyűlt sokadalomra, majd ismét befelé fordult, magányába, szíve egyre elviselhetetlenebbé váló fájdalmába.
Az idegen felemelte botját, hirtelen csend támadt.
A tömeg, érdeklődéssel figyelt… vártak.
Hirtelen, anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, az emberek mintegy belső parancsnak engedelmeskedve utat nyitottak neki.
Egyenesen Dergnius házához ment, az ajtó kezének egyetlen intésére feltárult.
- Látom mély gyászodat, őszinte fájdalmadat. Mondta
- Ám látom azt is, hogy gyászod napjai véget érnek.
- Szóval én is meghalok?
Kérdezte Dergnius.
Azért jöttél talán, hogy megölj engem, megszabadítva mindattól a kíntól, amit már két éve mindennap át kell, hogy éljek.
Azóta mióta elvesztettem azt, aki a legdrágább volt nekem.
- Nagyon szerethetted őt.
- Lelkem teljes odaadásával. Szívem teljes melegével.
Mosolya olyan volt nekem, mint a tavaszi napsütés.
Egyetlen pillantására, a legsivárabb, legkopárabb napokon is virágba borult a lelkem.
- Akkor még nincs elveszve minden.
- Vigasztalta az idegen.
- Nem azért jöttem, hogy megöljelek.
Más dolgok vezéreltek erre a tájra.
Ám megláttalak, és egyből tudtam, hogy ide kell jönnöm, ebbe a házba.
De miért, ha nem veszed el életemet, ha nem vetsz itt és most véget szenvedéseimnek.
Hiszen vissza úgysem adhatod őt nekem.
Örökre elveszítettem.
- Nem. Nem örökre.
Ha tényleg úgy, olyan mélyen és őszintén szeretted, ahogyan mondtad, akkor nem örökre veszítetted el.
Akkor még van remény a számodra, hogy viszontláthasd őt.
- Én láttalak téged, amint a szívedet mardosó gyötrelem, szertefoszlik.
Láttam, amint karjaidban tartod a lányt.
- De hiszen ez lehetetlen!
Kiáltott fel Dergnius.
- Igazad van.
Felelte az idegen.
Általában lehetetlen, de nem ebben az esetben, amikor ilyen őszinte, mély az iránta érzett szerelmed.
- Adnál egy kis vizet?
- Természetesen.
Felelte Dergnius.
A férfi egy üvegcsét húzott elő a kabátjából, megtöltötte a Dergniustól kapott vízzel, majd az asztalra helyezve fölé tartotta a kezeit.
Két kezéből, kellemes lágy fény áradt, átjárta az üvegcsét, a vizet.
Tessék, ezt idd majd meg este, nyújtotta a fiatalember felé az üveget.
Ez majd megnyugtat, segít átjutni.
- Átjutni?
Hova?
Oda, ahova kell, az álmaid világába.
A többi már csak rajtad múlik.
Ha már ott leszel, biztos vagyok benne, hogy tudni fogod, mit kell tenned.
Dergnius tudta, érezte, a férfi igazat beszél, kezdett szívében újra nyiladozni a remény.
- De nem tudnál, még segíteni? Tanácsot adni mit tegyek odaát?
- Nem. Ez a te utad, ezt magadnak kell végigjárnod, ám én hiszem, hogy sikerrel fogsz járni.
Most mennem kell, de még látjuk egymást.
Ezzel az idegen kilépett az ajtón, majd egy szempillantás alatt tovatűnt.
Dergnius csak ált ott, a szoba közepén, az események okozta meglepetéstől, szoborrá
dermedten. Hosszú percekbe telt, míg meg tudott mozdulni.
A nap hátralevő részében a történteken gondolkodott.
Felidézte magában az idegen szavait.
Ahogy leszállt az est és csillagpalástba öltözött az égbolt, Dergnius felvette az asztalról az üvegcsét és egyhajtásra kiitta.
Bensejét melegség, békesség járta át, szemeire álom nehezedett, lefeküdt az ágyra és már aludt is.
Amint kinyitotta szemeit, észrevette, hogy egy virágokkal borított erdőszéli tisztáson áll.
A tisztás arra a helyre emlékeztette, ahol utoljára látta élve Silariont, ahol rátalált kedvese holttestére.
Már többször álmodott arról a helyről, arról a napról, arról a borzalomról szinte minden nap.
Ám ez mostan más volt.
A hely nem töltötte el félelemmel, rettegéssel, rossz érzésekkel, és a kedvesének holtteste sem volt sehol.
- Ez nem az a hely, ahol megtalálom őt. Gondolta.
Tovább kell mennem.
Körültekintett.
A tisztás melletti erdőben, a hold ezüstös fénye egy keskeny ösvényt világított meg.
Dergnius tudta, erre kell továbbmennie.
Az út keresztülvezetett az erdőn.
Csend volt, csak a falevelek susogtak, ahogy a lágy fuvallat végigsimított rajtuk.
Az erdőből kiérve egy zöldellő mezőre érkezett, távolabb sziklák látszottak, a mezőn keresztül egy patakocska csordogált.
A sziklák felé indult, továbbra is a belső vezetésre bízva magát.
Bízott az idegen beszédében, de még inkább Silarion iránt érzett szerelmében.
Amint haladt a sziklák felé, a patak egyre inkább kiszélesedett, folyóvá terebélyesedett, majd egy tengerbe ömlött.
A sziklák közt egy kis öbölben, egy lányt látott a homokban heverni.
Egyből felismerte. Silarion volt az, éppolyan szép volt, mint mielőtt meghalt.
Dergnius fölé hajolt.
A lány szépen egyenletesen lélegzett. Aludt.
Óvatosan a karjaiba vette, vigyázva, hogy fel ne ébressze.
Abban biztos volt, hogy arra nem mehet vissza amerről jött.
Más utat kell találnia, de merre?
A sziklák felé, vagy át a tengeren?
Ahogy ezen elmélkedett, észrevett egy fénynyílást a távolban messze a tenger fölött.
A parttól a fénynyílásig egy vékony, keskeny fényhíd vezetett.
Hirtelen megértette, ez az ő útja.
Tekintetét elfordította a fényhídról és a karjaiban nyugvó szerelmére nézett.
Szívét felülmúlhatatlan békesség és mindent átható szeretet járta át.
Észre sem vette mikor lépett rá a fényhídra. Lába szinte nem is érintette, fölötte suhant.
Ahogy áthaladtak a fénynyíláson, átlépett az álom világából az ébredésbe.
Amint felébredt pillantása a mellette fekvő lányra esett. Szívét boldogság járta át.
Lehelet könnyű csókkal ébresztette szerelmét.
Silarion értetlenül nézett körül.
- de hiszen én meghaltam. Még ma is látom azt az iszonyú tekintetet.
Érzem a hideget, ahogyan átjár, majd elborított a sötétség.
Hogy lehet, hogy mégis élek, mégis itt vagyok? Hogyan lehetséges, hogy ismét láthatom kedves arcodat, szerető mosolyodat?
- Tiszta szívemből szeretlek. Felelte Dergnius.
- A szerelemem hozott vissza téged, az álmok hídján.

-Vége-

Talgorius Grendar Az elveszett kedves.

Gyönyörű tavasz volt.
A fák rügyeztek, a fű zöldellt, a rétek virágoztak, a madarak vígan hangicsáltak.
Még semmi nem utalt az elkövetkezendőkre.
Silarion az erdő széli tisztáson heverészett kedvesével Dergnius-sal.
Dergnius igazán jó varázsló családból származott.
Apja a helyi mágustanács vezetője volt.
Dergnius is hamarosan kitűnt képességeivel hasonló korú társai közül.
Silarion mégsem ezért szeretett bele.
A férfi kedves személyisége, becsületes jelleme, tiszta mély szeretetről árulkodó tekintete, egyből megragadta a lány szívét.
Hamarosan kiderült Dergnius is hasonló érzelmeket táplál a fiatal szépség iránt.
Azóta évek teltek el, mégis ahogy ott feküdtek egymás mellett ezen a szépnek induló tavaszi napon, szinte vibrált körülöttük a levegő a szívüket átjáró őszinte szerelem izzásától.
- Drágám, milyen csodálatos a természet.
Gyönyörködött a tájban Silarion.
Már vagy ezerszer látta, mégis a tavasz és a szerelem úgy tűnt még szebbé tett mindent.
- Számomra semmi nem lehet szebb nálad.
Még a szépség szimbólumaként emlegetett Dirlián kertjei sem.
A lány tudta, kedvesének minden szava igazi mély szeretetéből fakad.
- Hogy mennek a dolgok a tanácsban?
Kérdezte a férfit.
- Bár nem vagyok elragadtatva attól, hogy némelyek úgy tartják, előmenetelemet apám közbenjárásának köszönhetem, mégis örülök hogy ilyen jól alakul a sorsom.
Hamarosan összeköltözhetünk, végre.
Én tudom, hogy megérdemled mindazt, amit elértél, sőt még ennél többet is.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettelek.
Tekintetük egymásba fonódott. Arcuk egyre közelebb ért egymáshoz, míg végül ajkuk forró, szenvedélyes csókban forrt össze.
Hirtelen az idilli pillanatot különös hang törte meg.
A levegőben ősi mágikus rúnával írott betűk izzottak fel.
- Ne haragudj, most el kell mennem. Kérlelte a lányt Dergnius.
Amint tehetem, rohanok vissza ide hozzád.
- Szeretlek. Felelte Silarion. Hogyan is haragudhatnék rád.
Őszinte töretlen szerelemmel várok rád, míg visszatérsz.
Mint hajnalban mikor a nap sugarai bearanyozzák a búzamezőket, úgy aranyozza be majd, szívemet a te visszatérted.
A fiatalember még búcsúzóul egy lágy csókot lehelt szerelme ajkára.
Rövid ideig még ott állt a lány előtt, majd egy pillanat alatt tovatűnt.
Kedvesének távozása után, Silarion felidézte magában a régi emlékeket.
Az első találkozást, amikor megismerkedtek.
A lány éppen egy mugli családnál vendégeskedett, akik mit sem tudtak varázsló
származásáról.
Amint a pályaudvarra igyekezett, hogy haza térjen, észrevette a férfit.
Úgy tűnt vár valakire.
Ahogy meglátta, egyből érezte, még ha nem is értette, sorsuk összefonódott.
Dergnius később elmesélte, maga sem volt tisztában vele, mi vezette akkor, oda, arra a helyre.
Valahol legbelül tudta, ott kell lennie.
Napok teltek el anélkül, hogy látták volna egymást.
Ám mindkettőjük szívében, ott égett a vágy, újra megtalálni a másikat.
Hamarosan lehetőség is nyílt erre.
Egy parkban látták meg egymást ismét, nem messze a lány lakásától.
Hosszú percekig egyikük sem szólt semmit, ám az egymásba fonódó tekintetük szerelmes
pillantásaik ékesebben beszéltek minden szónál.
Dergnius szólalt meg először, lágy szerelmes szavai azon nyomban rabul ejtették a lány szívét.
Ezekután mindennap találkoztak.
Egyik napon Dergnius egy gyönyörű vörös hajú nő társaságában jelent meg.
Silarion egyből megérezte, a hölgy nem lehet más, mint Dergnius édesanyja.
Eme megérzést az anya és fia közti szembetűnő hasonlóság is megerősítette.
Silarlion és Liandris azonnal megkedvelték egymást.
A szerelmemnek volt kitől örökölnie kedvességét, őszinte tisztaságát, állapította meg a lány már az első pillanatban.
Dergnius hamarosan elérkezettnek látta az időt, hogy kedvesét bemutassa apjának is.
Silariont már a gondolat is páni rémülettel töltötte el.
Mi lesz, ha a családfő nem fogja őt megfelelő partinak találni a fia számára.
Nem akarta elveszteni az egyetlent, élete nagy szerelmét.
Anya és fia hiába bátorítgatták, rámutatva félelme hiábavalóságára, nem sikerült elűzniük rettegését.
Még akkor is reszketett, amikor belépett a kedvese családjának házába.
Amint szembetalálta magát Dergnius apjával, minden félelme egy csapásra semmivé lett.
A férfi éppolyan kedves volt, mint a neje és a fia.
Biztosította a lányt arról, hogy véleménye szerint a fia nem is választhatott volna jobban.
Számára a vagyonnál, az anyagi gazdagságnál többet ért a lány lelki tisztasága, gazdagsága.
Ezekután Silarion többször is megfordult Dergniusék házában.
A fiatalember szülei szinte már családtagnak tekintették.
Szerették volna, ha odaköltözik hozzájuk.
Dergnius, bár szerette szüleit, önálló életre vágyott.
Már nagyon várták a pillanatot mikor végre saját házukba költözhetnek, végleg összekötve életük fonalát.
A gondolataiba mélyedt lányt, a falevelek zörgése zavarta meg.
- Valaki jön.
Biztosan Dergnius érkezett vissza.
Repesett szíve az örömtől.
Az újonnan érkező megállt Silarion előtt.
Nem a kedvese volt az.
Egy feketébe öltözött varázsló állt előtte.
- Ismerlek. Szólította meg a lány a mágust.
Draklon vagy, Zanglar fia.
Halott név ez, mint ahogy halottak azok is, akik ismertek ezen a néven.
Akik tudták ki voltam azelőtt.
Már csak te maradtál. Felelte a Gonoszság Ura.
Silarion nem könyörgött kegyelemért.
Ideje sem volt rá.
Egy pillanat alatt iszonyú fájdalom hasított belé, majd vége volt mindennek.
Holtan esett össze.
A mágus, ahogy jött, úgy el is ment.
Épphogy a Sötétség Gyermeke eltávozott, megérkezett Dergnius
Ott állt kedvese holtteste felett.
Szemeiből lehulló könnycseppek, mint megannyi gyémánt csillogtak a ragyogó nap fényében.


-Vége-

Talgorius Grendar Már értem!

Talgorius Grendar

Már értem!




Gonosz idők voltak.
A Sötétség Lovagjai válogatás nélkül gyilkoltak.
Lemészároltak férfit, nőt, gyermeket.
Szegény feleségem, soha nem ártott senkinek.
És a kislányom, még alig töltötte be az ötödik évét.
Ma is előttem van a kép, egyik pillanatban még hallom kislányom csilingelő vidám kacaját, feleségem kedves lágy hangját, amint a kislányomat szórakoztatja.
A következőben már a rémület sikolyait, lovak patáinak dobogását.
A feleségemből és a kislányomból csak egy marék hamu maradt.
Ezért is töltött el örömmel, amikor Telginor összegyűjtött minket és közölte velünk, a Sötétség Lovagjainak egyikét megyünk megtámadni.
Telginor pontosan tudta hol és mikor kell támadnunk.
Előre látta a jövőt, a bekövetkezendő eseményeket.
Velünk csak annyit közölt mindezekből, amennyit szükségesnek látott.
A férfi egyedül volt.
Lassan haladt az úton, amikor felbukkantunk minden irányból, a közvetlen közelében.
Jól megkoreografált támadás volt.
Látszott, nem tud sokáig ellenállni.
Többen is voltak közülünk, akiknek személyes okuk is volt leszámolni a Sötétség
Lovagjaival.
A lova hamarosan elpusztult, én a feleségemre gondoltam, és a gyermekemre.
Igyekeztem a lova után küldeni.
Egyre fáradt, majd az egyik támadás során elvesztette eszméletét.
Telginor leállította a támadást.
Bármennyire is tiszteltük az öreg varázslót, nem volt könnyű megállni, hogy el ne pusztítsuk a földön fekvő szörnyeteget.
Nem igazán értettük Telginor indítékait.
Miután eltávoztunk, még elhatároztam, lesz, ami lesz, visszamegyek és megölöm a sötét varázslót.
Megbosszulom szeretteim halálát.
Ahogy felbukkantam észrevettem, egy sötétzöld palástba öltözött varázsló hajolt a Sötétség Lovagja fölé.
Egyből felismertem.
Zingdrlán volt az.
Nem mertem szembeszállni vele.
Tudtam, hogy a Fény mesterének, Balgdironnak volt a tanítványa.
Figyeltem amint lehajol a földön fekvőhöz, arca mérhetetlen szeretetet, és felfoghatatlan ősi bölcsességet sugárzott.
Minden erejét összeszedve vállára vette a férfit, és elindult vele.
Egy ideig még néztem távolodó lépteit.
Majd mivel nem volt miért maradnom, én is hazatértem.
Sokáig nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy nem tettem meg, amit elhatároztam.
Úgy éreztem, cserbenhagytam a családomat.
Évek múltán, éppen Gordmor városba tartottunk egyetlen öcsémmel.
Már csak ő maradt nekem.
Egy erdő mellett haladtunk el.
Az úton felbukkant velünk szemben egy lovas, éjfekete lovon, fekete palástban.
A Sötétség lovagjai közül való volt.
Megállt az öcsém előtt, felemelt pálcával, készen arra, hogy egy szempillantás alatt iszonyatos pusztulásba taszítsa.
Ám mielőtt még kimondhatta volna a halált hozó szavakat, az erdőből egy tűzvörös palástot viselő varázsló vágtatott elő egyenesen az öcsém elé.
Felemelt kezét kinyújtotta a feketemágus ellen.
A pálca lángra lobbant a mágus kezében, s a Sötétség Lovagja holtan fordult le a lováról.
Hálatelt szívvel fordultam öcsém megmentője felé.
Tekintetében szeretet és bánat csillogott.
Egyből felismertem.
Ő volt az, Akit megtámadtunk, akit életben hagytam, bár igazán nem rajtam múlt.
Már örültem, hogy akkor nem öltem meg.
Láttam rajta, ő is felismert.
Szemeiből egy kérdést olvastam ki.
Miért?
Nem tudtam volna választ adni neki, hiszen még a kérdéssel sem voltam tisztában.
Mit, miért?
Miért támadtuk meg, vagy miért hagytuk életben.
Őszintén egyikre sem tudtam volna teljes választ adni.
Az öcsém még mindig reszketett a félelemtől.
A férfi megszólította.
- Nem kell már félned, Nem fenyeget semmi veszély.
A kezeiből ősi fény sugárzott, végigsimította öcsém körül a levegőt.
Megdöbbentem, ilyent még nem láttam eddig.
Egy pillanat alatt kisimultak öcsém rémülettől eltorzult vonásai.
Mély nyugalom, békesség, járta át.
Köszönetet akartam mondani, öcsém megmentéséért.
Ám a férfi, a Fény harcosa, már távol járt.
Már csak messziről látszott szürke lova, vörös palástja.
Csak álltam ott, gondolataimba mélyedve.
Ekkor vált számomra világossá minden.
Felismertem a választ a férfi ki nem mondott kérdésére.
Miért?
Már értem!


-Vége-

Talgorius Grendar Az elfeledett gyermek

Régen kezdődött mindez, jóval a születésem, sőt még a szüleim születése előtt.
Zargdlon, a Sötétség Gramlondja, a fekete kristálykulcs őrzője átjött a falon, azon, ami a mi világunkat elválasztja az övétől.
A Gramlond szóra a mi nyelvünkben nem található megfelelő kifejezés, úr, mester, őrző, mindez benne van, és még ennél sokkal több.
Amint Zargdlon átlépett a falon, a világunkban meglévő sötétség felerősödött, és megszületett Draklon.
Draklon akiből később a Sötétség Gyermeke néven ismert mágus lett.
Ám Zargdlon nem ezért jött. Más, nagyobb tervei voltak, melyek, ha valóra válnak, az komoly következménnyel járt volna minden ismert világra nézve.
Zargdlon látta a múltat, a jelent, a jövőt, az események egymásutániságát.
Draklon csupán egy apró pont volt hatalmas tervében, és nem is a legfontosabb.
Zargdlon értem jött.
Már akkor azzal, hogy átjött elindított egy folyamatot melynek eredményeként világrajöttem Zaguldron gyermekeként.
Apám akkor még a Sötétség lovagjai közé tartozott.
Megismerkedett egy fiatal boszorkánnyal, akinek gyermeket nemzett, majd mielőtt még megtudta volna, hogy a lány az ő fiát hordja szíve alatt, odébbállt.
Vártak rá a sötét tettek, lerombolt falvak, városok, lemészárolt férfiak, nők, gyermekek.
És eljött a születésem ideje.
Sötét, ködlepte, viharos éjszaka volt. Anyámat szülei az akkori szokások ellenére sem hagyták magára, nem fordultak el tőle, (mint az más boszorkányokkal előfordult, ha a gyermek apja otthagyta, úgy, hogy össze sem voltak házasodva), sőt még a falu lakói is mindenben támogatásukról biztosították.
A bábaasszony már az első pillanatban érezte ez az éjszaka más lesz, mint bármely azelőtti.
A szoba kicsiny volt ám mégis meleget, szeretetet árasztott magából.
Amint megkezdődtek a szülési fájások, hirtelen anyámat valami földöntúli nyugalom szállta meg, a fájdalom megszűnt, a helyét valami belülről jövő kellemes bizsergés vette át.
Ekkor nyilvánult meg először a bennem rejlő hatalom, melynek valódi természetével, jelentőségével sokáig nem voltam tisztában.
Amint a bába anyám kezébe adott, a szoba fénye halványulni kezdett, a hőmérséklet rohamosan csökkent. A gonoszság jelenléte egyre tapinthatóbbá vált.
Ebben az időben, egy távolabbi faluban, egy öreg mágus prófétálni kezdett:
- A fényre eljut a sötétségen át.
Elesik, s felkel, nem hagyja magát.
Az igazért meghal, és nem kér kegyelmet.
Sokakat megment az elfeledett gyermek.
A bábaasszony éppen egy védővarázs mormolásába kezdett, amikor az ajtó kinyílt, és ott állt a zuhogó esőben egy hatalmas termetű férfi, koromfeketébe öltözve, megjelenése rémülettel töltötte el a jelenlevők szívét.
Egyedül bennem nem volt semmi félelem, mivel újszülöttként nem voltam tisztában azzal mi történik körülöttem.
Mégis ösztönösen megéreztem anyám félelmét, s a szívem mélyén megrezdült valami.
A szoba megtelt valami különös illattal, és megjelent középen a levegőben, egy bíborszínben ragyogó spirál.
A férfi először a spirálra nézett, majd rám.
Arca egy pillanatra mély rémületet tükrözött, ám ez nem tartott tovább egy szempillantásnál.
A következő pillanatban kinyújtotta kezét, anyám megdermedt, én pedig lebegni kezdtem a férfi felé.
Magához szorított, megfordult, a levegő vibrálni kezdett előtte, átlépett a vibráláson és eltűnt, velem együtt.
Ő volt az, Zargdlon. Ő tisztában volt a bennem rejlő erő mibenlétével.
Rettegett tőle, és egyidejűleg vágyott is arra, hogy a bennem levő titokzatos hatalom által világokat hajthasson, gonosz, hideg, pusztító uralma alá.
Évek teltek el.
Ahogy cseperedtem, a sötétség, a gonoszság, ami körülvett, napról napra egyre mélyebbre hatolt a szívembe, hidegséggel, kétségekkel, rémülettel, haraggal, gyűlölettel töltve meg.
Ám, amiről sem én, sem az elrablóm, tanítómesterem nem tudtunk, hogy még a születésem előtt történt valami.
A szülői házat, ahol anyám az öccsével, és a nagyszüleimmel együtt lakott, felkereste az akkori kor legmegbecsültebb, legnagyobb hatalmú mágusa Balgdiron a Fény mestere.
Anyámék szinte ledermedtek a nagy megtiszteltetés hatására.
Balgdiron az ágyhoz lépett, kezeit ráhelyezte anyám gömbölyödő hasára.
Fény áradt belőlük mely egyenesen a szívemre irányult.
Egyszercsak a szívem legmélyén egy pillanatra egy az ősi Fényből álló kristály ragyogott fel mintegy válaszul a Balgdiron kezéből áradó fényre.
Ez az esemény jelentősen meghatározta a jövőmet, és a világok sorsának alakulását.
Ahogy teltek múltak az évek úgy erősödött bennem a gonosz hideg sötétség.
Mesteremmel figyeltük a világokban levő sötét mágusok tevékenykedéseit, és a kristálykulcs segítségével átmentünk más világokba is, úgy, ahogy ama napon mesterem eljött értem, hogy elragadjon anyám karjaiból.
A bennem növekvő sötétséggel együtt nőtt a tudásom is.
Megtanultam koncentrálni, irányítani dühömet, haragomat, gyűlöletemet.
Kezem egyetlen intésére fekete spirál jelent meg a levegőben, ez a spirál, a fekete kristálykulccsal együtt kaput nyitott a mérhetetlen sötétségre.
Éreztük, ahogy a gonosz erők energiák átjárják a világunkat, felerősítik képességeinket, sötét gondolatainkat, érzelmeinket.
Ám a bennem növekvő sötétség ellenére, bensőmet mégis kétségek mardosták.
Fel-felsejlett egy-egy régi emlék.
Egy meleg szeretettel teli hely, lágy ölelő anyai kezek, és valami csodálatos ősi fény, mely átjárta az egész testem elhatolva legbensőbb lényemig.
Az emlékekre válaszul megrezdült bennem az elrejtett titkos Fényvarázs, pislákolni kezdett az ősi Fény kristálya.
Ahogy erősödtek bennem az emlékek, úgy növekedtek bennem a kétségek.
A kétségek, a sötét gondolatok, érzelmek felől, sőt még a mesterem iránt is.
Ő érezte a bennem lévő vívódást, ám nem ismerte fel annak forrását, így nem is tulajdonított neki különösebb jelentőséget.
A kétségeim erősödésével, a Fénykristály eleinte csak pislákoló fénye egyre ragyogóbbá vált.
Elkezdte kiszorítani a bennem levő sötétséget, ám a Fény győzelméig még rögös út vezetett.
Ezalatt, abban a világban, amelyből származom, és amelyet most már az otthonomnak tekintek, történt valami.
A Sötétség Gyermekének elitcsapata, a Sötétség Lovagjai közül az egyik, név szerint Zaguldron átállt, és másokat is magával vont.
A Fény harcosainak nevezték magukat, és komoly csapásokat mértek a Sötétség Gyermekének követőire.
Ekkor még nem tudtam, hogy Zaguldron az apám.
Zargdlon iszonyatos haragra gerjedt,
-Zaguldronnak és követőinek pusztulniuk kell! - fröcsögte.
Átkeltük a falon, hogy végrehajtsuk a halálos ítéletet a Fény harcosain.
Amint ráleltünk Zaguldronra, (egyedül volt) Zargdlon rámparancsolt,
- Pusztítsd el!
Engedelmeskedtem mesterem parancsának, halálos csapásra emeltem kezemet.
A sötét vihar, a legrettenetesebb pusztító erő, amit mágus valaha el tud képzelni egyre erősebben kavargott körülöttem készen, hogy lesújtson, úgy hogy Zaguldronnak híre se maradjon ezen a földön.
Ám ekkor hirtelen hatalmas fény tört át a gonosz sötét varázslaton, kiűzve minden gyűlöletet, haragot, minden sötétséget.
A fénykristály ragyogása átmosta gondolataimat, érzelmeimet, felerősítette az ősi titkos hatalmat mely addig is erőm forrása volt.
Egy pillanatra megnyílt előttem a múlt, a jelen, és részben a jövő is.
Felismertem az igazi származásomat és megláttam a sorsomat.
Mindeközben a mesterem kezében levő kristálykulcs darabokra hullott szét.
Itt ragadtunk.
Haragja iszonyatos volt.
Tisztában voltam azzal mire készül, mivel én nem hajtottam végre feladatomat, ő maga akart végezni apámmal.
Ezt nem engedhettem, meg kellett állítanom, bár tudtam, ez csak a saját életem árán lehetséges.
Nem véletlenül rettegett az ősi erőtől, titkos hatalomtól melyet születésemmel örököltem, és ami már sok–sok évezrede most bukkant csak fel, bennem.
Mégis még ennek a képességnek a birtokában is csak úgy győzhettem, hogy tisztában voltam vele, ezt a küzdelmet én sem sokáig élem túl.
Amikor szembefordultam vele, már tudta mire készülök, arca egyszerre tükrözött gyűlöletet, félelmet, és valami rettenetes iszonyt.
Hirtelen a levegőben felbukkant egy bíborszín spirál, olyan, mint annak idején anyám otthonában, csak sokkal erősebb majd a Fénykristályból egy sugár indult a spirál felé, a két fény egymást erősítette majd a spirálból hirtelen egy sugár sújtott le, oda, ahol Zargdlon állt.
Eközben természetesen ő sem tétlenkedett ám bármennyire is igyekezett támadásai nem tudtak kárt tenni bennem.
A fénysugár egy szempillantás alatt megsemmisítette Zargdlont, ám ez a varázslat teljesen felemészt engem is, ekkora hatalmat nem bír el ez az emberi test.
Ahogy ott álltam a fájdalomtól kétrét görnyedve, egyszerre egy másik, idős mágus bukkant fel apám mellett.
-Ő is egy sötét mágus? Öljem meg? - Kérdezte.
- Ne! - Felelte apám
-Ő mentette meg az életemet.
Igyekeztem összeszedni minden erőmet.
Még nem halhattam meg, még nem.
Addig nem, amíg el nem mondtam neki.
- Szeretlek apám.
Zaguldron csodálkozva tekintett rám.
- Mit mondtál? –kérdezte.
- Emlékszel még Hurienre? Gyönyörű nő volt.
Megajándékozott téged a szerelmével, sem előtted, nem szeretett mást, sem utánad.
De te ott hagytad. Ekkor már egy gyermeket hordott a szíve alatt, a te gyermekedet és ez a gyermek én voltam.
Mégsem haragszom rád. Szeretlek.
- válaszoltam minden erőmet összeszedve.
Ekkor megszólalt az öreg.
- Egy jóslat hangzott el régen egy kis faluban, mely még ma is szájról-szájra jár reményt ébresztve eme nehéz időkben.
A jóslat így szól:
„- A fényre eljut a sötétségen át.
Elesik, s felkel, nem hagyja magát.
Az igazért meghal, és nem kér kegyelmet.
Sokakat megment az elfeledett gyermek.”
Ez a jóslat most teljesedett be.
Te vagy az elfeledett gyermek.
Apám átölelt, megpróbáltak felsegíteni.
- Magunkkal viszünk fiam, jó gyógyítóink vannak. –mondta
- Ne! Inkább hagyjatok itt. –feleltem
Rajtam már úgysem segíthettek, de rátok még sok fontos feladat vár, mindaddig nem adhatjátok fel a harcot, amíg vissza nem szorítjátok a sötétség erőit.
Ezután ők távoztak, magamra hagyva fájdalmaimmal, és azzal az örömteli tudattal, hogy bár már csak perceim vannak hátra, mégis, életem nem volt hiábavaló.


-VÉGE-