Kőrforgás

Végre felébredtem!

Visszatértem oly sok év után. És ez az ostoba még csak fel sem fogta, mi történik vele.
Évezredek távolából érkeztem, és bár egyszer már sikerült visszatérnem, nem értette, mi történik vele, sikerült elnyomnia, elfojtania önmagában. Sok évig tartó sötétség, nemlét vett körül, mire ismét felszínre jöhettem.
Pedig mennyit segítettem neki, mégis így hálálta meg. Hatalmat, erőt kapott tőlem.
Megízlelhette a sötétség erejét, a mágia hatalmát. Amikor elragadta az indulat, hatalmas mágikus vihar támadt.
Más örült volna ekkora hatalom láttán. Ő inkább csak megrettent.
Nem értette mi ez az egész, pedig akkor már ízlelgette a varázslás tudományának örömét.
Azt hitte ez a kis senki, mindez tőle ered, és hogy meg tud maradni a jóság és igazság ösvényén nem térve át a fekete mágia útjára. Néha érezte magában a fortyogó, feltörni készülő indulatokat, a dühöt, a gyűlöletet.
Én magam is elcsodálkoztam ezen, és mindeközben ez örömmel is töltött el.
Úgy láttam egy igazi társra leltem benne, ám őt elborzasztotta a benne rejlő sötétség.
Néha én is borzongással, vegyes tisztelettel néztem rá, és bár mágikus képességeit tőlem belőlem nyerte, éreztem benne valamit.
Nem tudtam mi is ez. Valami ősi, valami ösztönös.
Így sikerült végül is megszabadulnia tőlem, még ha csak ideiglenesen is.
Amikor először öntudatra ébredtem újra, évszázadok, évezredek után, csak lassan sikerült visszanyernem emlékeim.
Előjöttek mind, a régi társak, és a régi ellenségek képei, visszfényei.
Ismét emlékeztem a nagy csatákra, az árulásokra, a legfőbb árulóra, aki az idők
folyamán oly sok nevet használt, a legismertebb ezek közül Merlin.
Ám én ismertem őt.
Tudtam az igazi nevét, az igazi énjét, láttam a sötétség lovagjaként, s tanúja voltam mikor szembe fordult önnön magával, s mindazokkal, akik bíztak benne.
Sokan pusztultak el közülünk az árulása miatt.
Én is csak egy ősi varázslatnak köszönhettem megmenekülésemet, ám így is mintegy tudat nélküli nemlétezőként kellett átsodródnom az idő folyamán, míg ebben az emberben megfelelő otthonra leltem.
Legalábbis így éreztem minek után sikerült felszínre bukkannom a semmiből.
Ám benne is csak egy újabb árulót találtam.
Mégis megbocsátom neki, mert nem volt tisztában sem azzal, mi történik, sem a tettei ostobaságával, hiábavalóságával.
Még mindig remélem, sikerül teljesen felszabadítani a benne rejlő végtelen sötétséget, és így komoly társat erős szövetségest szereznem terveimhez.
Biztos vagyok hogy Zaguldron az áruló, a fényharcos, még él valahol.
Ki tudja, hogy ezernyi neve közül most melyiket használja, ám bármily név mögé bújik is, megtalálom, elpusztítom.
Mi ez, már megint? Ismét megpróbál száműzni ez a kis pondró a feledésbe.
Most nem lesz olyan sikeres, mint előző alkalommal.
Akkor felkészületlenül ért.
Most már védekezni is tudok, s ha kell, teljesen megsemmisítem, és uralmam alá vonom a testét, mely eddig lakhelyéül szolgált lényegi eszenciámnak.
Valami történik. Ősi erők rezdülését érzem, s látom miként ébred tudatára ez az ember mágikus képességeinek.
Valami leblokkol. Nem tudom megakadályozni.
Mi ez a fény?
Valahonnan belülről fakad.
Lénye legmélyéről, és mégis érzem, máshol van a forrása, valahol túl téren és időn.
Körülvesz, szorít, a belőle áradó jóság, igazság, szeretet undorral tölt el.
Egyre fogy az erőm.
Érzem ezt már nem sikerül megúsznom. A fény felold, megsemmisít, végleg! Neee…!!!

* * *

Na végre. Annyi év után sikerült.
A leggonoszabb legsötétebb mágus is végre legyőzetett, s a mágus világnak nem kell tartani attól, hogy a sötétség korszaka újra visszatér.
Zingdrlán vagyok. Zaguldron mestere. Zaguldroné kit sok neve közt Merlin néven is ismer a mágus világ.
Nem kis feladat volt elrejteni valós énemet és egyszerű muglinak álcáznom magamat. Még így is gyanakodott rám.
Ő, akit régen csak a Sötétség Gyermekeként ismert és rettegett mind a mugli, mind a mágusvilág.
Legjobb tanítványomra és barátomra, a fény lovagjára Zaguldronra nem számíthattam, hiszen ő már nincs köztünk. A sötétség elleni harcban vesztette életét, a jó és igaz cél érdekében.
Régen őt is elragadták indulatai, és nem tudott megálljt parancsolni, a gonoszság vonzásának, mégis én megláttam benne, még mindig nincs elveszve semmi.
Még van rá lehetőség, hogy visszaforduljon.
Felismerje a jóság, az igazság, a szeretet szabadságát, erejét. Hogy átjárja az ősi fény, mely ellensége minden gonosznak, minden sötét mágiának.
Bár ezután is gyakran kellet megküzdenie, nemcsak a külső ellenséggel, hanem a benne rejlő sötétséggel is, mégis mindvégig szabad tudott maradni a fény által.
Hiányzott a hosszú évek során, ám mégis jobb volt így, hiszen a Sötétség Gyermeke rögtön megérezte volna a jelenlétét.
Ám most már vége a küzdelemnek.
Az utolsó, a legnagyobb sötét mágus, is legyőzetett.
Végre eljött a nyugalom a békesség korszaka.
De mi ez?
Valami sötét, valami gonosz ébredezik.
Érzem…, még nem ébredt rá a hatalmára.
Még nem érzett rá teljesen a pusztítás, a rombolás ízére, ám hamarosan bekövetkezik. Meg kell állítani.
A fény harcosai soha nem pihenhetnek.
És megszületett: Tom Rowle Denem.

-Vége-