Talgorius Grendar
A Fény Harcosa
Elsö fejezet
A Fény Harcosa
Nem sokkal ezelőtt George még a New York-i lakásában üldögélt, Kényelmes fotelében, kedvenc filmsorozatát, a Jóbarátok-at nézve.
Egyszercsak megcsörrent a telefon, egyből tudta, a főnöke hívhatja, valamilyen munka ügyben.
Magának való, magányos ember volt, hivatalnokként dolgozott egy vállalatnál. Nem volt se családja, se barátja, szülei, rokonai már rég mind meghaltak, Nem igazán vágyott társaságra. Se férfiéra, se nőére. Ezért is volt biztos, benne, hogy a vonal végén nem lehet más, mint Harold, a főnöke. Felvette a kagylót, a túloldalon megszólaló markáns hang, valóban Harold Trammer hangja volt. - George, tudom, hogy ma szabadnapja van, de fontos lenne... Ekkor a hang elhallgatott, a telefon eltűnt, George kezéből és hirtelen különös dolog történt.
Sötétség... amerre csak nézett, mindenfelé sötétség vette körül.
Nem afféle félhomály, ahol a tárgyaknak az árnyai látszanak a sötétben, hanem szinte tapintható, koromfekete sötétség.
Az első gondolata az volt, -megvakultam. Ám a következő pillanatban eszébe jutott a zsebében lapuló öngyújtó, nem volt dohányos, de úgy gondolta, egy öngyújtó bármikor jól jöhet. Elővette a zsebéből, és felkattintotta, egy pillanatra fellobbant a láng, ám a következő pillanatban bekebelezte a sötétség. - Akkor mégsem vakultam meg, nyugodott meg. Szinte ösztönösen érezte meg, mit tegyen. Behunyta szemét, és felidézte a bensejében levő fényt, először csak egy kis pislákoló fényecskét látott, amit a sötétség igyekezett felfalni. Ám ő nem adta fel, továbbra is a bensejében levő fényre figyelt, és egyre erősebb, és erősebb lett a fény. Átjárta az egész testét. Érezte, ahogy árad kifelé, körülveszi, erővel, hatalommal ruházza fel.
Amint kinyitotta a szemét, úgy érezte, megvakul az őt körülvevő ragyogástól, a sötétségnek már nyoma sem volt.
Pár percig állt ott a fényárban, majd elveszítette az eszméletét.
Amint magához tért, mielőtt kinyitotta volna a szemét, azt hitte az ágyában van, (bár kissé keménynek találta) és csak álmodta, mind a sötétséget, mind pedig azt a képességet, amivel szétzúzta a sötétséget a fény erejével.
Ám amint kinyitotta a szemeit, megdöbbent egy falucska főterén hevert, kíváncsi emberek gyűrűjében.
Amikor felkelt, végignézett magán, a testét egy arannyal szegélyezett fehér ruházat borította, rajta egy címerrel, amely a fény szimbólumát, és egy különös kardot tartalmazott.
Egy idős férfi állt meg előtte, a többiek magatartásából ítélve, a falu vezetője lehetett (mint később kiderült, tényleg ő volt a falu vezetője.)
- George az idős férfihoz fordult, - Ti öltöztettetek át ebbe a ruhába? Kérdezte, ám még mielőtt választ kapott volna, rájött a falubeliek szegényes öltözetéből, épületeiből, kérdése hiábavalóságára.
Az idős férfi egy idegen nyelven szólalt meg, George nagy meglepődéssel tapasztalta, hogy az idegen minden szavát tökéletesen érti, sőt előzőleg ő maga is ezen a nyelven szólalt meg.
- Nem, nem mi öltöztettünk át, így ebben az öltözékben jelentél meg előttünk a semmiből Fényharcos. Nagy megtiszteltetés ez nekünk, hogy ide érkeztél meg szerény kis falucskánkba. Felelte az öreg.
- Minek neveztél, kérdezte az idős férfitól, -Fényharcosnak? Én csak egy egyszerű ember vagyok, és azt sem értem hogyan, és miért kerültem ide.
Országunk régóta egy sötét varázsló elnyomása alatt áll, Nagyszerű embereink, mágusaink próbáltak már szembeszállni vele, hasztalan, aki megpróbálta legyőzni iszonyatos kínok közt pusztult el. Keveseknek adatott meg az, hogy gyorsan szenvedés nélkül haljanak meg. Már szinte minden remény szertefoszlott, amikor Bardan városának főterén az ott álló kúthoz lépett egy rongyos ruhákat viselő öregember, akit mindenki koldusnak vélt. Görnyedt léptekkel haladt, majd megállt a kút mellett. Amint ott ált, felegyenesedett, és ledobta rongyos gúnyáit. Az emberek meglepetten látták, hatalmas termetét, a testét fedő vérvörös ruházatot, és az azt borító fehér köpenyt.
Suttogás futott végig a tömegen, hihetetlen volt számukra, amit ott láttak, Az ország reménysége állt ott, az egyedüli varázsló, akiben esélyt láttak arra, hogy legyőzze Margandort, a sötétség urát, a gonosz varázslót, országunk sanyargatóját. - Berendil. - Ő Berendil. suttogták az emberek, és nem mertek hinni a szemüknek, hiszen már régesrég híre ment, hogy Berendil halott, és most ott állt maga valójában a városka kútja mellett. A mágusok mágusbotot hordtak maguknál, ám Berendilnek nem volt szüksége ilyesmi segédeszközre. Mentális ereje olyan hatalmas volt, hogy bot nélkül is képes volt mindarra, amihez másoknak mágusbotra volt szükség, sőt még sok másra is. Kezeiből, sőt egész valójából áradt a hatalmas mágikus erő. Kezeit felemelte, mintegy jelezve, hogy szólni kíván. Kezei körül a mágikus erő villámai cikáztak.
-Eljöttem, mert itt az idő, kezdte. - Szembe kell szállnom Margandorral. Tudom, hogy úgy gondoltátok meghaltam, Mint látjátok élek. És azt is tudom, hogy sokan úgy gondolták, ha élnék, én lennék az egyedüli remény, én lennék az, aki legyőzhetné Margandort, ám ez nem így van, megyek szembeszállni vele, és a végzetemmel. Tudom, hogy a biztos pusztulásba indulok, ám még mielőtt megküzdenék Margandorral elrejtek a várában egy tárgyat, a fény kardját, amit csak az a harcos lesz képes megtalálni, aki legyőzi Margandort.
Eljön majd közétek a Fényharcos, az öltözéke hófehér arannyal szegélyezett, hófehér palástján címer, a címerben a fény szimbóluma, és egy kard lesz látható.
A tömegben ott voltak Margandor kémei is, köztük egy varangy képű lény szürke köpenyben. Amint Berendil befejezte beszédét, sietve indultak urukhoz jelenteni a történteket. Berendil tudta ezt. Előtte nem voltak titkok, tudta Margandor felkészülten várja őt, és az útja sem lesz éppen veszélytelen. És tudta azt is, hogy Margandor minden erővel meg akarja majd szerezni a fény kardját. Mégis, tudta, hiszen előre látta a jövőjét, hogy sikerül végrehajtania feladatát. Amint befejezte beszédét, az ég felé nézett, kinyújtotta kezeit, hatalmas erők cikáztak körülötte. Kezeiből egy fénysugár tört az ég felé, melyből egy fénymadár rajzolódott ki egyre erőteljesebben, majd a fénymadár elrepült Margandor vára felé, mintegy üzenetként Berendiltől, - Jövök!!!
Ezután a tömeg felé intett, és elindult, mint amikor kettéválik a tenger, úgy vált ketté előtte a tömeg.
Margandor vára felé vezető útján, többen látták itt-ott felbukkanni, Több harcon, küzdelmen kellet keresztülmennie, még mielőtt elérte volna a várat, Ami a várban történt, arról nemigen lehet tudni, de annyi bizonyos, hogy sikerült a fény kardját eljuttatni a várba és olyan varázs mögé rejteni, ami még Margandor erejét is meghaladja, a sötét varázsló azóta is tombol haragjában, hogy nem sikerült a kardot megkaparintania. Hogy Berendil, és Margandor közt mi zajlott le arról csak elképzelések, legendák szólnak, de biztosat nem tud senki, annyi bizonyos, hogy Berendil nem adta könnyen az életét, és hogy Margandort, aki addig sem volt egy szépség, azóta csúf mágikus sebhelyek tarkítják, amiket semmilyen mágiával sem sikerül elrejtenie.
A történtek óta hosszú évek teltek el, az emberek már kezdték teljesen elveszíteni a reményt.
Ám most beteljesedett. Itt vagy, ahogy Berendil megjövendölte. Te vagy az egyetlen reményünk Margandor uralmának megdöntésére, Margandor végzetének beteljesítésére.
Amint az öreg befejezte mondanivalóját, George hosszú percekig hallgatott, a hallottak okozta sokk hatására nem tudta, mit is mondjon, Végül mégis megszólalt.
- Itt valami tévedés lehet, én csak egy egyszerű ember vagyok, azt sem tudom, mi történik velem. Tegnap még New Yorkban voltam,
Miután reggel felkeltem nemsokkal azután kezdődtek velem ezek a furcsa események, nem tudom, hogyan és miért kerültem ide, de biztos vagyok benne, hogy nem az a sorsom, hogy egy idegen világban, egy hatalmas erejű sötét mágus ellen küzdjek.
Ha létezik is ez a Fény harcos, még nem jött el ide. Vagy ha mégis, máshova érkezhetett, mert én nem vagyok az.
A falu vezetőjének arcán látszott a csalódás, ám mivel George nem tudta hogyan juthatna haza saját világába, szívesen bocsátott rendelkezésére egy lakrészt a falucska egyik házában.
Amint leszállt az este, nyugtalanul forgolódott az ágyában, nem tudta túltenni magát a történteken.
Megpróbált elaludni ám nem szállt állom a szemeire. Egyszercsak mintegy félálomban egy kedves szeretettel teli idős férfi arc tűnt fel előtte. Az arcot erős fény vette körül, ez a fény valahogy nyugalmat, békességet, szeretetet sugárzott. Bár nem tudta ki lehet az, akinek az arcát látja, valami mélyen belül megrezdült benne, és érezte, ez nem lehet más, mint Berendil.
Emlékezz, mondta a férfi. Már gyermekként más voltál, mint a többi. Emlékszel, amikor az egyik nálad jóval erősebb fiú meg akart verni, először el akartál futni, ám aztán eltöltött téged egy belső békesség már nem a fiúra figyeltél, és mintha egy fény áradt volna a bensődből, a fiú először úgy ált ott, mint aki ne tudja, mit tegyen, majd megfordult és gyors léptekkel továbbállt. És édes anyád halála, amikor ott álltál az ágya mellett és el akartad mondani neki mennyire szereted. Ám ő már nem volt magánál úton volt odaátra, de még nem halt meg. A szíved eltelt melegséggel és fénnyel, a fény kisugárzott belőled, te ebből csak annyit vettél észre, hogy az édesanyád egyszercsak kinyitotta a szemét ránézett, szeméből áradt a szeretet, te megmondtad neki, amit akartál, és ő is megmondta neked, hogy ő is nagyon szeret téged, és lélekben mindig veled lesz, majd behunyta szemeit, és végső álomra szenderült.
Emlékezz a sötétségre, ami mielőtt idekerültél körülvett, és te ösztönösen tudtad, mit kell tenned, hogyan szállj szembe vele.
És mindazután. hogy mindezt felidézted magadban, nézz magadba, a bensődbe, és lásd ki vagy.
George egy pillanatig nem tudta mit feleljen mindezekre, Nézte az előtte lebegő szeretetteli arcot, majd behunyta szemeit.
Emlékek sokasága rohanta meg, majd ezután eltöltötte egy mindent felülmúló békesség. Ahogy felidéződtek előtte a falubeliek arcai, mintha a szeretteit látta volna bennük, látta önmagát annak aki. És már tudta ki is ő és mit kell tennie. A bensejéből egyre jobban áradt ki a fény, körül vette, erővel, nyugalommal, szeretettel vette körül. Amint ismét felidéződött benne az édesanyja arca, a kezében egy gyönyörű ám mégis, erővel teli fényvirág pompázott.
A fényvirág még akkor is a kezében volt, amikor kilépett lakhelyéről az utcára.
A főtéren már várták az emberek az érkezését.
Amint eléjük lépett, egyből látták a változást, a tegnapi tanácstalan, aggodalmakkal, teli férfi helyett, most egy erővel, hatalommal bíró ember ált, előttük, akiről egyből látszott, tudja kicsoda, és mit akar, akiből áradt az erő, a minden sötétséget legyőző fény.
Egy igazi fényharcos állt ott a falucska főterén.
- Köszönöm a szállást, lépett a falucska vezetőjéhez.
Most indulnom kell, teljesítenem kell sorsomat, szembe kell néznem Margandorral. Remélem sikerül legyőznöm, és véget vetnem gonosz uralmának.
- Nem indulhatsz útnak egyedül, adok melléd két kísérőt. Mondta, az idős férfi.
Két önként jelentkező csatlakozott a Georgehoz, az egyikük egy erőteljes férfiú a falu lakói közül, a másik nemrég érkezett a faluba, és a falu ruházatától eltérően, feketés szürkés ruhát viselt.
Második fejezet
Az indulás
Mielőtt elindult, útbaigazítást kért a falucska vezetőjétől, merre érdemes menniük, Merre a legrövidebb az út Margandor várához. Az idős férfi részletes útbaigazítást adott neki. A falucskától indul egy út, mely egy városhoz vezet, illetve meg is kerüli a várost, Bár így kicsit hosszabb lesz az út, de jobb lesz, ha a várost megkerülő utat választjátok, ezután az út tovább folytatódik, míg elér egy hármas elágazásig. Itt a jobb oldali úton haladjatok tovább. Egy idő után eléritek a Tenglori lápot, a láp ugyan veszélyes hely, de ha az úton maradtok, csökken a rátok leső veszély a lápi lények, nem igazán szeretik elhagyni a lápot és kimenni a lápot átszelő útra. A lápon túl egy mező terül el. A mező túl egy erdőt láttok, Amint keresztül haladtok az erdőn, Egy hegyvidékes tájra értek, ahol már látszik Dramor hegye, melynek tetején magaslik Margandor vára.
Amint elindultak az úton, George úgy gondolta, ideje megismerkednie útitársaival.
- Amint azt már tudjátok, engem George-nak hívnak. Otthon hivatalnok voltam ez volt a munkám. Családom, feleségem, gyerekeim nincsenek.
- Az erőteljes falusi mutatkozott be először. Daramonnak hívnak, a falu kovácsa. A városokból sok megrendelést kaptam fegyverek kardok pajzsok egyebek készítésére. Közben magam is igyekeztem elsajátítani a fegyverek használatának módját, gondoltam jól jöhet még egyszer valamikor. Hoztam is az útra magammal, mint láthatod egy kardot.
- És te? Fordult a másik útitársához.
Én kereskedő voltam egy városban, becsületes kereskedő, ám egy nap az egyik vevő megvádolt, hamisan hogy becsaptam őt.
Az emberek neki hittek, és nem nekem, ezután már nem volt ott maradásom. Menekülőre fogtam, ahogy mentem városról városra sehol nem fogadtak szívesen, mert a hamis hír mindenütt előttem járt, végül ebbe a falucskába vetődtem ahol még csak pár napja éltem. Szeretettel fogadtak.
Ahogy mentek elérkeztek a városhoz, amiről a falu vezetője beszélt. Megfogadták a tanácsát, a várost megkerülő úton haladtak tovább, az út néptelen kihalt volt. Amint megkerülték a várost, már látták a távolban levő hármas útelágazást, a jobb oldali úton haladva, egy férfi jött szembe. Amint George ruházatára nézett, arcán megdöbbenés látszott.
-Ha Margandor eddig nem is tudott volna az érkezésedről, most már biztos tudni fog róla, mondta a kovács.
- Az emberek közt villámgyorsasággal fog terjedni, az érkezésed híre.
- Előbb- utóbb úgyis megtudta volna, szembe kell néznem vele.
Amint, elérték a lápot, mintha valami sötét erő jelenlétét érezte volna. Megérezte, hogy az útitársa, aki kereskedőnek mondta magát az életére tör. Megfordult testét erőteljes ősi Fény borította. Kinyújtotta kezeit, a férfi felé, akit valami hatalmas erő a földre taszított.
Megölhetnélek, mondta, de nem teszem.
- Olyan mindegy, mondta a férfi, ha te nem ölsz meg engem, megteszi a mesterem Margandor, mivel meg akartalak ölni, pedig csak kísérnem kellett volna, és megfigyelni téged. Margandor maga akar végezni veled.
Ekkor hirtelen mintegy a semmiből jelent meg egy kéz, amely a lápba taszította, Margandor szolgáját, majd eltűnt.
Látszott, hogy a kovácsot megrettentette az esemény.
Ezekután már viszonylag eseménytelenül zajlott a lápon, csak néha tűntek fel lápi lények, ám ezek nem akadályozták a már csak két főre apadt csapat haladását.
Amint a mezőhöz közelítettek, látták, hogy egy különös ezüstös ruhás, szinte áttetszően fénylő lény áll a mező közepén.
Először nem tudták eldönteni, barát-e vagy ellenség, majd ahogy egyre közelebb értek, George érezte, ez a személy nem lehet ellenség, nem lehet ártalmukra.
Azt se tudta honnan gondolta ezt, de valahogy érezte belülről, és hallgatott a megérzésére.
Ahogy az idegen felé haladtak, látszott, hogy felismerte Georgban a Fény harcost.
- Az erdő felől csapda vár rátok, bár a Fényharcosnak nem kell félnie, a kísérője életéért nem kezeskedem, ha arra tartotok. Én inkább bal felől kerülném meg az erdőt. Figyelmeztette őket az idegen.
Ezután ellovagolt bal felé, de mielőtt elérte volna az erdő szélét, eltűnt, semmibe foszlott, mintha ott se lett volna.
-Ki volt ez, kérdezte Daramont.
Ez - ez egy lerion volt. Az ilyen lények mágikus lények, nem mágusok, hanem olyan lények, akiknek az életük a testük mindenük maga a mágia. Az a hír járta, hogy Margandor, mind elpusztította őket, mert nem hódoltak be neki.
Nagy megtiszteltetés egy ilyen lényt látni.
- De most mit tegyünk, milyen a táj az erdőtől, balra? Kérdezte. Te jobban tudod hogy milyen, mert te itt élted le ebben az országban az életedet.
Az erdőtől balra egy hegy húzódik, a hegyen egy alagút vezet át, amelyen viszont hosszú évek óta senki sem tudott átmenni, mert valamilyen ősi varázslat védi, be se tud lépni oda senki, ha arra megyünk, csak azon az alagúton juthatnánk át.
Ha ez a lerion ezt az utat javasolta- felelte, akkor valószínű, hogy biztosra vette, hogy át tudunk haladni azon az alagúton.
Hogy hogyan, azt még én sem tudom.
Az erdő mellett haladva George különös madarakra lett figyelmes. Hangjuk olyan volt, mintha ezernyi csengettyű szólt volna.
Végül elértek az alagúthoz. Amint be akartak lépni, valami hatalmas erő lökte őket vissza.
George érezte, nem adhatja fel, ha már idáig eljutottak, nem fordulhat vissza, de vajon milyen varázslat, védi az alagutat, és hogy lehet feloldani, még emlékezett az otthoni mesékre, varázslatokról szóló filmekre. Talán valamilyen varázsbot, és varázsige kellene.
Próbálkozott különböző szavakkal hátha valamelyik megfelel varázsigének, de nem segített semelyik. Egyre izgatottabb, egyre idegesebb lett, ám hirtelen valami mély nyugalom szállta meg, elkezdett befelé figyelni. Hirtelen rádöbbent a megoldásra, megjelent a szemei előtt egy az ősi fényből álló spirál, Kezeit kinyújtotta, bensejéből áradni kezdett a Fény spirált alkotva, mintegy válaszul az alagút bejáratánál szintén felfénylett az ősi Fényből álló spirál.
Amint elindultak az alagútba, már nem dobta vissza őket az-az erő, ami előzőleg.
Az alagútban sötét lett volna, ám George-ból áradt az ősi Fény, bevilágítva az alagutat, nem mintha lett volna valami különös látnivaló.
Kopár sziklafal vette őket körül, hosszú órák teltek el, mire kiértek a fényre. Ezeket az órákat, beszélgetéssel töltötték el, George beszélt az otthonáról, New Yorkról, a munkájáról, és még sok minden másról, ami az otthonára emlékeztette. A kovács mesélt a falucskájuk életéről, ami nem volt éppen valami izgalmas, de mesélt olyasmiről is, amiket a falujukon átutazóktól hallott.
Amint kiértek a fényre a látvány, ami elébük tárult már önmagában is rettentő volt. Odakint sütött a nap, a távolban előttük magasodó hegyet és a rajta levő várat mégis éjszakai sötétség vette körül, ám így is látszott a vár hatalmas mérete.
Harmadik Fejezet
A csata
Ahogy George és a kovács elindultak a vár felé, már az úton eléjük toppant egy sötétképű, szürkeköpenyes alak. Látszott rajta, hogy Margandor csatlósai közül való, ügyet sem vetett Georgera, mintha ott se lenne. Egyenesen a kovácsnak rontott.
A kovács igyekezett derekasan helyt állni, ám George látta, már nem bír sokáig ellenállni a támadásoknak. Bensejében egyre erősebben fénylett fel az ősi Fény. Kezeit a szürkeköpenyes felé fordította. Kezeiből fénygolyók csapódtak Margandor csatlósának, aki úgy vált semmivé, mint ha ott se lett volna. Amint haladtak tovább, a várig már nem ütköztek újabb ellenállásba.
Amint, odaértek azon tanakodott, az rendben, hogy eljutottak idáig, de hogyan tovább.
Hogy jutnak be a várba. A kapu hatalmas volt, puszta emberi erővel, ketten se tudták volna megmozdítani, és biztos volt abban, hogy a kaput erős sötét mágia védi mindazoktól, akik, be akarnak hatolni oda.
Amíg ezen elmélkedett a kapu nyikorogva kinyílt, mintha két hatalmas kéz nyitotta volna ki, mintha vártak volna rájuk, és ez így is volt.
Még akkor is így volt, ha a folyosó, ami a kapu mögött volt, üresen kongott. Sehol egy teremtet lélek. Ahogy haladtak tovább, jobbra, ballra is folyosók nyíltak és előre is folytatódott a folyosó, úgy döntöttek előre haladnak tovább. George úgy érezte, hogy Margandor Központi terme az, ahol a sötét mágus tartózkodik.
Az útjukat egy ajtó zárta el, Amint kinyitották, szürkeköpenyes csatlósok egész serege rontott rájuk, egész pontosan a kovácsra.
A férfi hatalmas erejével latba vetve harcba szállt támadóival, jobbra, balra csapkodva a szürke köpenyesek pilleként szálltak tova, ám látszott hogy a túlerő előbb utóbb legyűri a kovácsot. George segítségére sietett, kezeiből záporoztak a fénygömbök. Hamarosan a támadóknak híre hamva sem maradt. Tovább haladva, egy díszes ajtóhoz értek, az ajtón különös jel látszott. George azt gondolta megérkezett, ez a kapu vezet Margandor termébe. Végre szembenézhet a sötét mágussal, szembenézet saját sorsával, megküzdhet az ország sanyargatójával annyi kín és szenvedés okozójával. Ám amint átlépett az ajtón egyből látta hogy tévedett. Egy díszes ám méreteit tekintve, nem túl nagy szobában voltak. A szoba üresnek tűnt, ám érezte, valaminek, vagy valakinek jelen kell lennie, vagy legalábbis a közelben kell tartózkodnia. A négy fal felől áradt a gonoszság, a sötétség fizikai valójában is. Egyszercsak a sötétségből egy magas fekete ruhás tűzvörös köpenyes férfi lépett elő, a köpenyen fekete jel volt látható, a férfi arcát csukja takarta, ám így is érezni lehetett, ahogy átható pillantásából árad a jeges sötétség.
- Na végre, szemtől szembe állunk Margandor! Szólt George.
- Ez a férfi nem Margandor hanem csak a leghűségesebb szolgája, Trenglar. - szólt a kovács. - Valaha ő is sötét mágusként hatalomittasan az ország feletti uralomra vágyott. Azt hitte nincs nála erősebb sötét mágus, ám tévedett. Hatalma nem ér fel Margandoréval. Margandor erejéhez mérten az ő ereje kis porszemnek tekinthető, amit tovafúj a szellő. Ám azért ne becsüld le Trenglar hatalmát sem, mert az végzetes lehet mindkettőnk számára.
- Tehát te vagy az a híres fényharcos szólalt meg sötét mély hangon a vörös köpenyes férfi.
- Valami komolyabbat vártam. Bár Margandor parancsa szerint életben kellene maradnod, mindaddig, amíg szembe nem kerültök egymással, öröm lesz számomra, ha eltiporhatok, elpusztíthatok egy ilyen semmi kis porszemet.
George-ot félelem, rettegés kellett volna, hogy megszállja eme szavak hallatára, ám nagy megdöbbenéssel tapasztalta, hogy e szavak mély nyugalmat, benső békességet keltettek benne. A Fény, amely eddig is átjárta testét, most virággá formálódott bensejében, ez a virág, egyre nőtt, növekedett. Körülvette testét, visszaverte Trenglar minden próbálkozását, majd mintegy lángsugarakként törtek elő az ősi Fény sugarai a Fényvirág szirmai közül, elpusztítva a szobát uraló minden sötétséget, maga Trenglar is egy szempillantás alatt vált semmivé. A kovács egyrészt még reszketett az előbbi félelmetes események hatására, másrészt döbbenettel, vegyes tisztelettel tekintett útitársára.
- Nem is tudtam hogy ilyesmire is képes vagy, mondta. Bár az biztos, hogy nem véletlenül te vagy a Fényharcos.
- Én sem tudtam, mondta George, sőt eddig még gondolni sem mertem volna, hogy képes lehetek valaha is ilyesmire.
- Valahogy mélyen ösztönösen tudtam mit kell tennem, és legnagyobb meglepődésemre működött, legyőztem Trenglart.
De Trenglar nem Margandor, lehet, hogy hozzá még ez a tudás is kevésnek bizonyul, ám nincs más választásom, tovább kell haladnom a végzetem felé.
Az ajtóval szemben, amin bementek a szobába nyílt egy másik ugyanolyan ajtó. Amint kiléptek rajta, egy körfolyosón találták magukat nem tudván, merre haladjanak tovább, úgy döntöttek ketté válnak. George jobbra, a kovács balra keresi a bejáratot. Mindketten úgy gondolták, ez a körfolyosó most már ténylegesen Margandor Terméhez vezet. Még mindig nem sikerült rálelnem a Fény kardjára, gondolta George. De ha kell így, a kard nélkül is szembeszállok Margandorral. Amint elindult jobbra és már megtett egy rövidebb utat, megérezte, hogy társa a kovács veszélyben van. Visszafordult, hogy segítsen neki. Amint meglátta, a kovácsot épp szürkeköpenyesek fogták közre, kardjával vágta kaszabolta őket, ám nyilvánvaló volt hogy akkora túlerővel, még ketten is nehezen birkóznak meg. -Menj tovább, ezekkel magam is elbánok- Unszolta Georgot a kovács. - Neked most fontosabb dolgod van. George nem akarta magára hagyni társát ám belátta, nem tehet mást, érezte, soha nem fogja viszontlátni Daramont a kovácsot, legalábbis élve. Az útját a folyosón továbbra is jobbra folytatta, egészen addig míg elért egy hatalmas kétszárnyú ajtó elé, Ahogy belépett, egyből látta, hogy a vár nagytermében van. Köröskörül kőszobrok, némelyikről úgy gyanította, nem úgy faragták, hanem élő ember volt, mielőtt valami sötét mágia kővé nem változtatta.
A szobán Egy koromfekete szőnyeg vezetett Margandor Trónusáig. A falakat a trónus mögött lila drapéria fedte.
A szoba közepén, szürkeköpenyesek, csapata állt, de Margandort George nem látta sehol, ám jelenlétét érezte, tudta hogy ott van a teremben.
A szürkeköpenyesek csak álltak meredten, mint valami kőszobrok, majd egyszercsak mintha valami hangtalan parancsot kaptak volna, mind rárontottak Georgra. George kezei alig győzték a Fény gömböket lőni a rátámadó csapatra, már úgy tűnt a túlerő elsöpri, legyőzi, megsemmisíti, amikor mint egy fergeteg tört elő Georgeból egy Fényvihar megsemmisítve a rátámadó csapatot.
A szoba közepén ott állt George, körülötte még mindig örvénylett az ősi Fény. Körülnézett, a szoba üresnek kihaltnak tűnt.
Az előző csata nyomai még látszottak. Ám Margandornak még mindig nem volt se, híre se hamva. Egyszerre sötét förgeteg támadt a lila drapéria felől, és ott ált egy termetileg is hatalmas, George fölé magasló férfi, Sötét ruháját, éjsötét köpeny fedte rajta valami különös jellel, arcát nem rejtette csuklya mögé. Jól látszottak az arcán, a haján, a fejbőrén, a Berendillel folytatott csata be nem gyógyuló mágikus sérülései.
Kilépett a függöny mögül, a trónusához lépett, ám nem ült le rá, hanem mintegy vihart kavarva maga körül, a magasba emelkedett, a trónusa fölé,
- Ügyes volt amit itt most láttam, igen ügyes, szólalt meg. Hangja sötét dermesztő hidegséggel töltötte be a termet. Ám mindez, igencsak kevés, ahhoz hogy engem le tudj győzni. - És hol van az a híres Fény kardja, mintha nem látnám a kezedben. -Gúnyolódott George-al.
Nem tudom, hogy hol van a Fény kardja, szólt George. De ha az a sorsom hogy legyőzzelek, mindent meg fogok tenni ennek érdekében.
Igen? Kérdezte Margandor, és mégis miként képzeled ezt, elbizakodottságodban?
Kezeit kinyújtotta George felé, George szívét mintha egy jeges abroncs szorította volna össze.
Most kaptál egy kis ízelítőt mi vár rád, -mondta Margandor. - Keserves kínok közt fogsz meghalni.
George megpróbált küzdeni, ellenállni, az ősi Fény segítségével, kiszabadulni a szorításból, ám minél inkább küzdött, a szorítás annál erősebb lett.
Végül megértette. Felhagyott minden küzdelemmel, és ekkor testét egyre erősebben járta át az ősi fény, áradt, áradt,valahonnan időkön és tereken túlról. A szorítás abbamaradt, és a szoba közepén mintegy a semmiből előtűnve, ott lebegett a fény kardja.
Nos, mire vársz? Ragadd meg a kardot, és sújts le rám vele. - Ingerelte Margandor - Vagy talán majd inkább én.
Kinyújtotta kezeit a fény kardja felé, ám az meg sem mozdult, mintha egybenőtt volna a Fény által George-al.
A kard függőlegesen állt a levegőben, hegyével felfele, eben a helyzetben maradva pörögni kezdett. George érezte, a kardot, a sorsot, az életét már nem ő irányítja, hanem a bensejéből áradó, a szobában mindent átható ősi Fény. Hirtelen Margandor megdermedt arcán megjelent a rémület látszott tudja, itt már nem ő irányítja az eseményeket, elérkezett a végzete,
Egyszercsak a Fény kardja megmozdult, mozgása olyan gyors volt, hogy szinte nem is lehetett látni.
Egy szempillantás alatt Margandor testébe fúródott, átszúrva a szívét. A kardból minden irányba fénysugarak törtek elő. Margandor hamarosan úgy vált semmivé, mintha ott sem lett volna. Majd ezután a kard a levegőbe emelkedett a belőle áradó sugarak átjárták a kastély minden zugát, megsemmisítve Margandor még életben maradt csatlósait, majd ezek után ugyanúgy eltűnt a semmibe, mint ahogy előzőleg előtűnt. George elindult kifelé a várból. Amint a körfolyosón haladt, meglátta ott feküdni a kovács holttestét feküdni.
Hűséges társam igaz barátom voltál, gondolta.
Győztem, Beteljesítettem a sorsomat, de mindezt milyen áron, egy igaz barátnak kellett életét áldoznia mindezért.
Miután mindezt végiggondolta elindult kifelé a várból.
Negyedik fejezet
Berendil visszatér
Miután legyőzte Margandort, elindult, visszafelé a falucska felé, maga sem tudta mi vezeti lépeit, hiszen nem ez a falucska volt az otthona, és azt sem tudta, miért épp oda érkezett, és ha visszatér oda, miként térhet onnan haza.
Amint átért a hegységen, az erdőn, a mező kellős közepén egy örvény jelent meg. Amint az örvény eltűnt, a helyén egy férfi állt, vérvörös ruhában, fehér köpenyben.
Georgenak elég volt egyetlen pillantás, hogy lássa, a férfi, aki előtte áll Berendil.
- De, hiszen ön ... kezdte a mondanivalóját.
- Meghaltam? Felelte a férfi. Igen, és nem.
Én nem győzhettem Margandor felett, erre csak egy Fényharcos, Fénymágus lehetett képes.
Amikor megküzdöttem Margandorral, Az utolsó pillanatban, amikor már azt hitte legyőzött elpusztított, egy ősi mágiát alkalmazva eltűntem, elhitetve, mind vele, mind az ország népével, hogy meghaltam.
- De akkor most miért tért vissza? Kérdezte George.
Azért hogy elmeséljek egy történetet, ami megvilágíthatja előtted a történteket.
Az egész az ősi időkben kezdődött, amikor a varázslók nem uralták ezt a bolygót. Az erejüket, hatalmukat segítségre, jóra, az igazság egyensúlyának fenntartására használták, mindezt úgy, hogy nem kényszerítették rá mágiájukat az emberekre, a bolygóra.
Több féle mágia létezett. Ám a legerősebb mágusok, az ősi Fény mágusai voltak, Ők voltak a béke a szeretet a jóság őrzői.
Ám történt valami, egyes mágusok felismertek egy újfajta mágiát, a kristály mágiát, a kristály mágia nem kövecskék, kristályok használatát jelenti, mint azt gondolhatnád, hanem fényből álló kristályok használatát. Ez a fény, amiből a kristályok álltak nem volt azonos az ősi Fénnyel, ám a kristály mágusok sem voltak kevésbé erős mágusok, mint az ősi Fény mágusai, sőt akadt köztük, aki erősebb volt. A fénykristályok segítségével, akár kapukat is tudtak nyitni más világokra.
A Fény mágusok békességben éltek a kristály mágusokkal hosszú időkön keresztül együtt tevékenykedve a bolygó javára.
Ám egyszercsak történt valami, ami megváltoztatott mindent. Megszületett két gyermek Dergon a fénymágusok közt, és Baldor a kristálymágusok közt. Már akkor, amikor megszülettek kitűnt, hogy milyen erővel, hatalommal rendelkeznek, hogy vezetésre születtek, arra hogy ők legyenek a két mágus klán vezetői.
A fiúk hamarosan megismerkedtek egymással, és barátokká lettek. Barátságuk olyan erős volt, mintha testvérek lettek volna. Akár az életüket is készek lettek volna feláldozni egymásért.
Teltek az évek, a fiúk férfiakká lettek, erejük egyre nőtt, ám barátságuk mit sem változott.
A Fény mágusok, és a kristály mágusok a vezetői ceremóniára készültek, hogy vezetőikké válasszák a két férfit.
Dergon, és Baldor mindeközben együtt üldögéltek, egy szobában. Egyszercsak a szoba közepén egy őrvény jelent meg. A szoba levegője mintha jéggé vált volna. Az örvényből egy mágus lépett elő fekete ruhában fekete köpenyén, egy különös tűzvörös jellel.
Kezeit kinyújtotta a két férfi felé, Áradt belőle a jéghideg sötétség. A férfiak, minden erejüket latba vetve igyekeztek szembeszállni a mágus hatalmával, Ám érezték, hogy kettejük együttes ereje is kevés, hogy visszaverjék a férfi támadását.
Hosszas küzdelem után, eszméletüket vesztve rogytak, a földre.
Amikor felkeltek, érezték, hogy megváltozott minden, érezték a bensejükben dúló sötétséget, hatalomvágyat. A barátságuknak örökre vége volt.
Amint a mágustanácsok a két mágus klán vezetőjévé választották a két férfit, megindult Dergon és Baldor közt a klánok elsőbbségéért folytatott harc. Sokakat sikerült maguk mellé állítani, megfertőzni, főleg a fiatalok közül. Az idősebb bölcsebb mágusok megpróbáltak szembeszállni velük, hiábavalóan.
Már úgy tűnt, hogy mindennek vége, a sötétség végleg győz, eljön véglegesen a sötétség korszaka. A hatalomért folytatott harc már nemcsak a mágusok klánjait veszélyeztette, hanem az egész bolygót.
Ám ekkor történt valami, valami meglepő.
Mintegy a semmiből megjelent, egy férfi, egy idős bölcs férfi, akinek hatalmában volt nemcsak a Fény mágia tudása, hanem a kristálymágiáé is, sőt még annak a képességnek is, hogy a tér és idő, valamint az igazság mindent átszövő hálójának tiszta szövedékét, is átlássa.
Látta a hálón történt szakadást, amit a sötétség hatalma okozott, és azt is látta miként foltozhatják, be ezt a szakadást, miként is akadályozhatják meg, hogy a szakadás egyre tovább növekedjen.
Összehívta mind a fény mágusokat, mind a kristály mágusokat. Azokat, akik nem hódoltak be a sötétség hatalmának. Egy ideig tanácskoztak, majd, a férfi, akit Selinornak hívtak, felemelte kezeit, testét hatalmas erővel vette körül az ősi fény, a kezeiből is áradt körös-körül, majd a feje felett megjelent egy hatalmas fénykristály. A körülötte álló emberek, egy szempillantás alatt eltűntek.
Selinor elhitette, mind a sötét mágusokkal, mind a bolygó lakosaival, hogy a jó fény mágusok, és a jó kristály mágusok mind meghaltak. Csak kevesen tudták az igazságot, melyet megőriztek, mindvégig, hogy a mágusok, akik eltűntek nem haltak meg, hanem szerteszéledtek a világban, különböző bolygókon éltek, várván, hogy majdan akár ők, akár leszármazottaik beteljesítsék sorsukat, megküzdjenek a sötétséggel.
Ezután Selinor szembeszállt a sötét mágusokkal, mind a fénymágusok, mind a kristály mágusok sötét mágusaival.
Egymás után győzte le őket.
Végül már csak a két vezér maradt, Delgron és Baldor maradt, ott álltak egymással szemközt a két régi jóbarát, akik immár ellenségként álltak egymással szemben. Derglon vérvörös ruhában, és köpenyben állt ott, a fénymágia címerével köpenyén, Baldor Fekete ruhát viselt, fekete köpenyén a kristálymágusok jelével. Arcukat eltorzította a harag, a hatalom iránti vágy, egymás mindent felülmúló gyűlölete. - Szinte együtt szólaltak meg. - Már csak ketten maradtunk, csak egyikünk uralkodhat a bolygó felett, itt és most vége lesz a harcnak.
Selinor szembenézett a két férfival, akik egykor még a békéért, és szeretetért, most pedig a hatalomért, pusztításért szállnak harcba. - Igen, vége lesz a harcnak, csak nem úgy, ahogy azt ti gondoljátok felelte.
Amint kinyújtotta kezeit feléjük, ősi Fényt árasztva. A Fény közepén egy kristállyal melyből erő, hatalom, és fénysugarak áradtak, a két mágus egy szempillantás alatt vált semmivé.
Ám ebben a pillanatban örvény támadt, és az örvényből előlépett egy férfi fekete ruhában, fekete köpenyén, egy különös tűzvörös jellel. Ugyanaz a férfi volt, aki a két mágust, megfertőzte a sötétséggel, a hatalomvággyal.
Amint ott állt szemben Selinorral, a Fény és kristály mágusa a sötét mágus szemébe nézett, és megszólalt.
Ismerlek Zardion! Látom rajtad a meglepődést, hogy tudom a nevedet, de nem csak ezt tudom, hanem azt is, hogy azt hiszed te vagy a sötétség egyetlen igazi ura, a többi sötét mágus csak a szolgád lehet. Ám tudom azt is, hogy sajnos ez nem így van, vannak, és lesznek mások is, a harc nem érhet véget, amíg csak egy is marad közületek.
Ezután, Selinor felkészült a mindent eldöntő küzdelemre, közte, és Zardion közt, minden erejét összeszedte, az ősi fény minden eddiginél erősebben töltötte be a helyiséget, a fényben egy hatalmas erőteljes fénykristály pompázott, amint a két mágus összecsapott Zardion semmivé lett, Selinor pedig eltűnt.
Legendák szólnak róla, hogy a végső csatában életét áldozta a győzelemért, de arról is, hogy nem halt meg, még most is él.
Az igazságot valószínűleg nem tudja senki, csak találgatnak, mi történhetett Selinorral.
Mindezt azért mondtam el neked, hogy tudd, te is egy vagy a fénymágusok leszármazottainak, nem véletlenül kerültél ide, és a győzelmeddel, a sorsod még nem teljesedett be, vannak még más sötét mágusok is, a ti világotokban is vannak, voltak. Visszaküldelek a világotokba, hogy tovább küzdj a sötétség ellen a magad módján.
Más fénymágusok is élnek a ti világotokban, a te feladatod lesz felkészíteni egyiküket. Ha találkoztok, tudni fogod, ő az.
Ezután Berendil kinyújtotta kezét George felé. A férfi először mintha egy enyhe fuvallatot érzett volna, majd ez a fuvallat egy erősebb széllé, szinte orkánná vált, majd elvesztette eszméletét.
Amikor magához tért, első gondolata az volt, milyen furcsa álma volt, Ám amint a ruházatára nézett, ráébredt, mégsem csak álom volt az egész.
Akkor ezek szerint itthon vagyok, mehetek végre haza New Yorkba.
Ám amint körülnézett úgy tűnt neki mégsem otthon van valami tévedés történt.
Bár a földi építészetnek megfelelő házakat látott maga előtt, mégis ezek a házak a régmúltat idézték.
Elindult a házak felé, az utakon emberek járkáltak, amint odalépett az egyikhez, és megszólította, a férfi az angol nyelvhez hasonlóan szólalt meg ám igencsak régies beszéddel.
George végül rájött mégiscsak otthon van csak nem abban a korban, ahonnan elindult, hanem a régmúltban.
Letelepedett a legközelebbi városkában és tanulni kezdte a nyelvet, és keresni kezdte azt az embert, akinek átadhatja tudását.
Végül, amikor már kezdte feladni a reményt, sikerült rátalálnia Balgdironra arra a személyre, akiben még nálánál is erősebb Fénymágusra talált.
Balgdiron csak úgy itta George minden szavát, tudása hamarosan meghaladta mesteréét is.
Geoerge érezte, teljesítette feladatát, már nincs mit átadnia tanítványának, Balgdiron készen áll arra, hogy beteljesítse sorsát.
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése