Évezredek teltek el.
Év-év után nap-nap után.
Már belefáradtam.
A legutóbbi küzdelem a Sötétség Gyermeke ellen sok energiámat emésztette fel.
Úgy véltem itt a rég várt lehetőség, hogy végre visszavonuljak a harcból, és megpihenjek.
Ám ezek után megéreztem a gonoszság újraéledését.
Tudtam, hogy egy újabb gonosz varázsló született valahol.
Még csak gyermek volt ám én megéreztem a benne szunnyadó sötétséget.
A fény gyermekei soha nem pihenhetnek, ezt én is tudtam, ám a fáradtság, a küzdelem végeztével bekövetkező öröm a győzelem felett, elterelte gondolataimat.
Így eshetett meg az, hogy úgy véltem, már vége, megpihenhetek.
Éreztem, nem tudnék már még egy ilyen kemény csatát eredményesen végig harcolni, és tudtam, nem is az én feladatom.
Jönnek majd mások.
Erősek, bölcsek, jósággal, igazsággal, erővel bíró mágusok.
Ám az én szerepem mégsem ért véget.
Megláttam, hogy egy újabb harcost kell felkészítenem.
Ez eléggé nehezemre esett.
Főleg azok után, hogy az egyik tanítványom árulására kellett újra és újra emlékeznem.
Bár már az elején észrevehettem volna.
Mégis reménykedtem benne, hogy amint Zaguldron úgy ő is le tudja győzni a benne rejlő sötétséget.
Tévedtem.
Ezek után sokáig nem vállaltam újabb tanítványt.
És, habár utána is voltak még tanítványaim és tanulva hibámból, bölcsebben tudtam igazgatni útjukat, a mágia útján, a sors által nekik kijelölt ösvényen, mégis soha sem tudtam magam teljesen túltenni a tévedésemen, és Graxon árulásán.
Ám ő már rég halott, legjobb tanítványommal és barátommal Zaguldronnal vívott harcban vesztette életét.
Ideje volt már hogy továbblépjek.
Elindultam, bár még nem tudtam, hol fogok rátalálni az újabb tanítványra.
Már rég nem volt kapcsolatom a mágiatudókkal. Varázslókkal, boszorkányokkal.
Azért nem voltam teljesen tájékozatlan, tudtam, merre induljak el.
Utam először a Foltozott Üstbe vezetett.
Amint beléptem észrevettem, hogy többen is bizalmatlanul méregettek.
Nem lepődtem meg ezen, hiszen idegen voltam itt.
Idegen azok közt, akik közé tartoztam.
Akikért akár az életemet is kész lettem volna adni.
Ha tudták volna … De jobb volt így.
Hallottam beszélgetni őket az elmúlt idők eseményeiről, a Kviddics világkupáról, a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskoláról, és sok másról, többek között a mindennapjaik ügyes-bajos dolgairól.
Egy ideig érdeklődve hallgattam.
Némelyek, akiknek megvolt a képességük rá megérezték a harcot mely köztem és a Sötétség Gyermeke közt folyt.
Bár ők is csak annyit tudtak hogy valami iszonytatóan gonosz ébredezett, és veszélybe sodorhatta volna a varázsló és a mugli világot, ám már vége. Legyőzetett. Eltűnt nyoma sem maradt. Az események szereplőinek kilétéről fogalmuk sem volt.
Amint körbenéztem a jelenlevőkön, egyre erőteljesebb lett a meggyőződésem.
Ő nincs itt.
A leendő tanítványomat valahol máshol kell keresnem.
Egyszercsak, valahol mélyen, a tudatom legmélyén megrezdült egy szó, ROXMORTS. Tudtam, hogy ez egy varázstudók lakta város neve.
Az a biztos tudat töltött el, hogy ott megtalálom azt, akit keresek.
Sőt még inkább, ő fog rámtalálni.
Az utam Roxmortsba elég eseménytelenül telt el.
A férfi, akitől útbaigazítást kértem szerencsémre igen készségesnek barátságosnak bizonyult.
A városka utcáit járva egyből szemembe ötlött az üzletek sokasága.
Az utcák nyüzsgő forgataga.
A Geldar közben sétálva elöntött az emlékek zuhataga.
Ez a név…
Ez is egyike volt Zaguldron neveinek.
Lám a Varázslóvilág nem feledkezett meg róla, arról mit tett értük.
A sarokhoz érve egy fiatal mágus jött szembe velem.
Az ősi erők rezdülése tudatta velem, ő az.
Őt kerestem.
Lehet ugyan, hogy nem ő fogja legyőzni azt a gonoszt, akinek születését megéreztem, de biztos, hogy fontos szerepe lesz benne.
Láttam rajta, ő is érez valamit velem kapcsolatban.
Amint jobban szemügyre vettem nagy megdöbbenéssel vettem tudomásul hogy ő egyike azon ritka képességgel született mágusoknak, akiket én Látóknak nevezek.
Ők nem pusztán a jövőt látják, illetve tudják megjósolni különböző módon, mint az átlagos varázslók, hanem látják a jelent, a múltat, a jövőt, és folyamatában látják azt a tervszerűséget, amely mindezek mögött és mindezeken túl meghúzódik.
Ő nem volt tudatában eme képességének, és még csak részben tudott élni vele, akkor sem tudatosan.
Így is egyből látta, hogy én leszek a tanítója.
Amint hozzám lépett egyből így köszöntött.
– Mester.
Végre, annyi évnyi keresés után megtaláltam a helyemet. Kérem önt vállalja el a további képzésemet.
- Ki vagy? Kérdeztem. Miközben már azt kerestem, kutattam, lelke legmélyéig hatolva, hol milyen sötétség bújik meg benne. Nem akartam még egyszer tévedni, hiszen az beláthatatlan következménnyel járt volna mind a saját, mind a tanítványom életére, valamint a varázsló és a mugli világra is.
Hosszas vizsgálódás után sem találtam benne semmi sötétséget, semmi gonoszt.
- Ki vagyok? Kérdezte. - Egy kereső, aki keresi az útját. Helyét a sors szövedékében.
A nevem Sertion Dalgorn.
- Üdvözöllek ifjú Dalgorn. Feleltem. Én Zingdrlán vagyok.
– Pont téged kerestelek, hogy felkészítselek mindarra, amit tudnod kell.
Amint észrevettem itt a legtöbben pálcát viselnek, és a pálca használatával történő mágia a legelterjedtebb.
Ebben is tudok neked újat mutatni.
Ám én látom a benned szunnyadó adottságokat.
A mentális képességeid, bár még fejlesztésre, csiszolásra szorulnak így is figyelemre méltóak.
Megvan benned a lehetőség, hogy elsajátítsd a mentális mágia rejtelmeit, sőt a Fény mágiájának legelrejtettebb titkait is.
- Köszönöm a buzdítást. Válaszolt
- Ám tisztában vagyok hiányosságaimmal, azzal, hogy még csak az utam kezdetén vagyok, még nagyon sok mindent kell megtanulnom. Elsajátítanom.
Kész vagyok elfogadni az ön tanítását, bölcs tanácsait, irányítását.
Meglepett őszinte szerénysége.
Örömmel töltött el, hogy nem egy nagyképű öntömjénező személyiséget sodort utamba a végzet.
Úgy éreztem benne méltó utódját találtam barátomnak Zaguldronnak.
Jöjj velem intettem neki, majd elindultam hazafelé.
Tudtam, az utunk már egyfelé vezet.
Ő az új tanítvány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése